Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Karácsonyi szünet I.

2008.03.20

Ez a Karácsony merőben másnak ígérkezett, mint az eddigiek. Nem csak azért, mert az első olyan ünnep volt, amit a családom tagjai nélkül készültem eltölteni, hanem azért is, mert még sosem töltöttem a Roxfortban egyetlen ünnepet sem. Az egész szokatlan volt és furcsa, én mégis megkönnyebbültem, hogy jó darabig nem fogok találkozni egyetlen mardekárossal sem. Élvezetes volt reggelizni a szünet első napján, miközben mindössze két diák volt a Nagyteremben rajtam kívül, nem számítva az igazgatónőt, Trelawney-t és persze Pitont. Kerültem a tekintetét, a jelenléte pedig feszélyezett a gyengélkedőn történtek után, mégis tudtam, hogy elkerülhetetlen a beszélgetés közöttünk. Előző nap ugyanis óra végén marasztalt és közölte: ha gondolom, délután öttől nincs semmi dolga, esetleg folytathatjuk a bájital elkészítését és a kutatást. Meggondolatlanul azonnal beleegyeztem, a következményekre pedig, miszerint így muszáj lesz valamilyen módon kommunikálnom vele, ha nem akarom, hogy elmebetegnek nézzen, csak később voltam képes gondolni.

 

Talán ez is rásegített arra, hogy tökéletes világvége hangulatom legyen, mégis, pontban öt órakor kopogtam a pince ajtaján.

 

- Szabad! - szólt ki, mire óvatosan beléptem. - Jöjjön beljebb, Potter - intett a jobb oldalán álló asztal felé, amin különféle bájitalok sorakoztak. - Ezeket elemeznünk kell, hogy megtudjuk, milyen összetevő kell még a bájitalba ahhoz, hogy teljesen biztos legyen a hatása, utána ráérünk gondolkodni a sorrenden. Azonnal kezdheti.

 

Szó nélkül feltűrtem a talárom ujját, majd óvatosan neki kezdtem az elemző bájital főzésének, miközben megpróbálkoztam egy-egy ismertebb bűbájjal is, biztos, ami biztos alapon; közben azon pufogva, hogyan képes arra, hogy ilyen legyen. Mintha mi sem történt volna a gyengélkedőn, mintha nem is emlékezne rá, mintha… mintha csak játék lett volna számára az egész. Megcsókol, letegez, aztán nem látogat meg, visszavált magázásra és nem mutatja, hogy történt volna köztünk bármi is. Miért akadtam ki rajta? Fogalmam sem volt róla. Az egyetlen dolog, amit bizton állíthattam, az az volt, hogy remegett a kezem. Őrült módon újra és újra lejátszottam magamban, mi történt, miután magamhoz tértem és képtelen voltam arra, hogy leállítsam a képzeletbeli filmet, amit az agyam kényszeresen újra lepergetett.

 

Néha-néha rásandítottam a szemem sarkából, figyelve, ahogy ő is szorgosan tevékenykedik a másik asztalnál, majd mikor már mindkettőnk főzete erős füstfelhőket eregetett, nekivetkőzött és levette a felesleges talárt.

 

Fura, hogy az első gondolatom az volt, hogy még soha nem láttam talár nélkül és mennyire is jól áll neki a fehér ing… FEHÉR ING?!

 

Egy pillanatra rajta felejtettem a pillantásom, majd mikor már fordult volna felém, azonnal lekaptam róla, gyorsan folytatva az üstben fortyogó főzet tartalmának kavargatását. Próbáltam nem gondolni rá, nem érezni az illatát, nem emlékezni a csókjára, de képtelen voltam. Úgy éreztem magam, mint aki megőrült és nem tudja kontrollálni a saját gondolatait. Nem szabad rá gondolnom! Nem és nem és nem! Nem! Ez olyan, mintha elárulnám a szüleim. Vagy Harryt… Szerencsémre, nemsokára kész lett a bájital, így máris írhattam fel az összetevőket.

 

Tökéletes összhangban, hang nélkül dolgoztunk, mint akik évek óta ismerik egymást, bár ez közel sem volt elmondható rólunk. Igen, évek óta tudtam, hogy ki ő, évek óta ismertem, mint a rettegett bájitaltan tanárt, de az új ember, azt, aki megcsókolt, nem is egyszer, őt nem ismertem. Egy ismeretlen erő, egy belső késztetés hajtott afelé, hogy megismerjem, de féltem attól, amit találok. Biztos voltam benne, hogy az egész csak játék volt a számára. Így miért ismertem volna meg jobban? Miért kellett volna? Hiszen, ha játszik, egészen biztos, hogy nem is érdeklem, ebből kifolyólag pedig nem is akarja, hogy én megismerjem őt vagy esetleg fordítva.

 

Kínszenvedés volt minden lent eltöltött perc. A gondolataimmal marcangoltam magam, holott nem is éreztem iránta semmit, férfiként néztem rá, holott csak a tanáromat szabadott volna látnom, olyan dolgokat képzeltem magam elé, amik ugyan megtörténtek, de lehetetlenek és nem utolsó sorban, a pincét betöltő, különféle hozzávalók illata miatt rosszul voltam. Fáradtan néztem fel az órára és döbbenten konstatáltam, hogy már jóval elmúlt fél kilenc is.

 

- Professzor… mehetek?

 

Fogalmam sem volt róla, miért kérdeztem meg, mikor elég lett volna annyit mondani, hogy takarodó már elmúlt és vissza kellene térnem a klubhelyiségbe. Figyeltem, ahogy meglepetten felpillantott, majd azonnal rendezte a vonásait és az órára nézett, hogy nemrég én is tettem.

 

- Zárja le a fiolákat, címkézze fel és mehet - bólintott, újból belemerülve a saját munkájába.

 

Lassan, még mindig remegő kezekkel kezdtem el befejezni a munkát, de amikor a sebgyógyító főzetnél tartottam, megcsúszott a kezemben a fiola. Még időben elkaptam, de úgy éreztem, jobb, ha leteszem és megállok egy pillanatra. Furcsán éreztem magam. A megnyugtató sötétség helyett lassított felvételként éltem végig újból a már ezerszer látott jelenetet, miközben az émelyítő szagtól és melegtől egyre jobban küszködtem a hányingerrel. Valahol a szédülés és a csörömpölés között, amit mellesleg nem én okoztam, hanem a mellettem dolgozó professzor, rájöttem, hogy reggeli óta nem ettem semmit.

 

- Jól vagy?

 

Már megint!- nyögtem fel gondolatban, mert máshoz nem volt erőm. Miért kell tegeznie megint? Miért csinálja ezt? Miért tegez? Miért hallok ki aggodalmat a hangjából? Hogy kikészítsen? Mert az sikerülni fog, ha még egyszer ezt csinálja… Aztán eljutott a tudatomig, hogy még mindig nem válaszoltam neki, így csak megráztam a fejem.

 

- Azt hiszem, hiba volt kihagyni az ebédet - motyogtam.

 

A következő pillanatban már a karját a derekamon éreztem és felpattantak a szemeim. Azonnal megbántam a meggondolatlanságom, mert a szoba a már ismerős módon forogni kezdett körülöttem és erősen az ölelő karokba kellett kapaszkodnom, nehogy elvágódjak a kövön.

 

- Ezt idd meg - nyomott a kezembe egy fiolát, én pedig gondolkodás nélkül lehajtottam, az émelygés azonban nem akart alábbhagyni. - Jobb? - Megráztam a fejem, a következő pillanatban pedig a kanapéra lettem nyomva. - Edd meg.

 

- Nem megy… - suttogtam, ki sem nyitva a szemem. - Azt hiszem, mindjárt hányok.

 

- Azért vagy rosszul, mert nem ettél. Nyisd ki a szád!

 

Hunyorogva kinyitottam a szemem, majd miután beazonosítottam az apró melegszendvicset, azonnal beleharaptam. Lassan rágtam, nehogy visszajöjjön, de tisztán éreztem, ahogy múlik a rossz érzés. Ki hitte volna, hogy egy szendvics néha jobb, mint egy bájital? Mire észbe kaptam, már el is tűnt az étel. Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom, mikor megmozdult a mellettem ülő tanerő. Egyetlen érintés volt az egész: finom, határozatlan, mégis ismerős. Bizsergető. Nem mozdultam. Menj innen! Hagyj egyedül, kérlek! Hagyd, hogy elmenjek. Nem akarok még több bizonytalanságot. Nem… Kérlek… Óvatosan kisimította az arcomba lógó tincseket, én pedig félve néztem fel.

 

Hibáztam. A szeme olyan volt, akár az örvény, miközben érzelemmentes arccal, ennek ellenére beszédes tekintettel fürkészte az arcom. Úgy, ahogy csak ő tudja csinálni. Feneketlen feketeség. Vég nélküli mélység. Végtelen tér, ahol bármi helyt kaphat. Maga a tökéletes titokzatosság. A kiismerhetetlenség kitűnő példája. Én pedig csak ültem, figyelve az arcának minden rezdülését, hátha le tudok róla olvasni valamit.

 

Bármit.

 

Akármit.

 

Aztán újból találkozott a tekintetünk, de csak rövid ideig bírtam viszonozni azt az intenzív pillantást, a következő pillanatban pedig újból a csókja égett a számon. Nem volt sem szenvedélyes, sem vad, csak kutakodó. Óvatos. Meghagyta a lehetőséget, hogy bármelyik másodpercben elszakadhassak tőle. Az agyam azt mondta, tegyem meg. Az érzéseim nem akarták. Mire viszonoztam volna a csókot, visszavonult.

 

Önálló életre kelt a kezem. A mutatóujjam hegyével finoman, óvatosan simítottam végig a pengevékony ajkakon. Éreztem az éles tekintetet, de nem néztem fel. Lassan közelítettem az arcommal az övé felé, ő pedig megmerevedett. Feszülten várt. Puhán nyomtam az ajkának az enyém, majd óvatosan kértem bebocsátást a szájába, amit azonnal megkaptam. Érzéki táncba kezdtek a nyelveink, miközben érezhetően vibrált körülöttünk a levegő. Az agyam másodpercek alatt kikapcsolt. Nem gondolkodtam, nem vádoltam magam. Félretettem mindent, ami arra késztetett volna, hogy kirohanjak és hagyjam ott. Később is lesz idő megbánni…

 

Felállt, magával húzva, szorosan magához vonva, mint aki nem akar elengedni többé. Nem bírva tovább, levegő után kapkodva váltunk el a másiktól. Belefúrtam az arcom a fekete talárba, mélyen magamba szívva a férfias illatot. Az utolsó gondolat, ami a szolgálatát felmondani készülő agyamon még átfutott, az volt, hogy már csak kissé forog a szoba, a maga elviselhető, de még eléggé bizarr módján, majd megéreztem a csókját a nyakamon.

 

Még egyszer, megfogadva, hogy utoljára teszem, felnéztem a fekete szemekbe. Csillogtak, mint a legszebb ékkövek, amik a világon léteznek.

 

Az események pedig új fordulatot vettek.

 

A karjába kapva, indult el velem az egyik ajtó felé, miközben egyszerre mozdultunk, hogy újból érezhessük a csók édes, mámorító ízét. Sokat olvastam már arról, romantikus regényekben, hogy ki, hogyan éli meg élete első csókját. Mivel az előző két alkalommal nem volt lélekjelenlétem ilyen apróságokra figyelni, nem tudtam volna megmondani, milyen volt. Most igen. A nyelve forró volt, ahogy az ajkai is, ráadásul édesek. Leírhatatlan. Hirtelen dőlni kezdtem, mire ijedten fontam a karom a nyaka köré, de csak az ágyra ültetett. Óvatosan két tenyere közé fogta az arcom, én pedig lehunyt szemmel élveztem a pillekönnyű érintést, ahogy csókot lehel a homlokomra, majd újból a számra.

 

Az egész olyan volt, akár az álom. Már-már annyira tökéletesnek tűnt, hogy az már lehetetlenségnek tűnt, hogy valóság legyen. Minden valóságot nélkülözőnek tűnt, hogy az a férfi, aki mindennél jobban utált, aki állandóan pontokat vont le tőlem, csókolt olyan gyengédséggel, amit az ember ki sem nézne belőle.

 

Arra kellett eszmélnem, hogy a kezem az inge alatt kalandozott, míg ő már az enyém gombjával bajlódott. Remegett a keze. Halkan csúszott a földre az ingem.

 

A nyelvével végigsimítva csókolta a vállam, míg látatlanban próbáltam kihámozni a fehér anyagból, de végül siker koronázta a cselekedetem. A felső megvált a testétől, én pedig végigsimíthattam a csupasz, hófehér hátat. A tenyerem a tarkójára csúszott, hogy magam felé fordíthassam az arcát, de megelőzött. A fogaink halkan összekoccantak, ahogy újabb, gyengéd csókban forrtunk össze.

 

Egyszerre millió gondolat suhant végig az agyamon. A bőre puha volt és forró. A hajába túrva eszembe jutott, hogy a háta mögött mindenki, még a mardekárosok is zsíros hajú denevérnek nevezik, holott a hollófekete tincsek puhábbak nem is lehetnének. A lélegzete szaggatott volt, ahogy megemelve az állam, a kulcscsontom kezdte csókolni, majd szakavatott kezekkel szabadított meg a melltartómtól is, hátradö0ntve az ágyon, az ajkával és a csókjaival pedig lecsúszva egészen a köldökömig. Fölém csúszott, az egyik lábát átvetve rajtam, hogy a szemembe nézhessen, míg a tekintetem végigsiklott a szikár mellkason. A fekete talár és a bő ing kitűnően el tudta rejteni a vékony derekat, és az edzett hasizmokat. A mellkasa azonban meglepett. Jól tudtam, hogy sokat harcolt, de a sok fehér sebhely váratlan volt. Ki tudja, mennyit szenvedhettél… Vajon volt melletted valaki, aki segített ellátni a sebeid vagy magad tetted? Bárcsak… bárcsak tudnám, miért teszed ezt…

 

Óvatosan húztam végig a tenyerem a sebhelyeken, megcsodálva a kezem alatt megránduló izmokat, majd magamhoz húzva nyomtam csókot a szájára, hogy egy pillanattal később már ő legyen alul. A nadrág nem tudta elrejteni többé a kidudorodó izgalmát, én pedig belepirultam a gondolatba, hogy tulajdonképpen önként és dalolva hagyom, hogy megrontson a tanárom, mivel még nem vagyok nagykorú, ráadásul élvezem. Ha pedig ez nem lett volna elég, a szóban forgó tanár maga Perselus Piton volt.

 

Apró puszit nyomtam az állára, majd az ajkam felfedezőútra indult: le a nyakának felkínált ívén, végig az összes forradáson, ami valaha fájdalmat okozott neki, míg a kezem a nadrágja övét kezdte bontogatni, lassan, de sikerrel. Halkan felnyögött, ahogy megindult a lábain lefelé a nadrág, de félúton nem bírva tovább, maga alá gyűrt, egyetlen mozdulattal megszabadulva a fölöslegessé váló ruhadarabtól.

 

Újabb útra indult volna a kezem, végig a hátán, de gyengéden a párnára szorította, majd forró csókokat hintett a testemre. Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, ahogy először érintette a mellem. Szívta, csókolta mindkettőt, amíg meg nem feszült a kezem, hogy szabaduljon. Újból a számra hajolt, én pedig odaadóan simultam hozzá.

 

Egyetlen pillanat volt, amikor meginogtam. Fogalmam sem volt róla, hogy útközben hogyan került le végül minden ruha rólunk, már meztelenül simultunk a másikhoz, amikor először érintett meg. Úgy, ahogy férfi szokta a nőt. Szenvedélytől túlfűtött erotikával, kínzó gyengédséggel. Mégis megrémültem. Először tudatosodott bennem, hogy tulajdonképpen mi az, amibe szó nélkül is, de a beleegyezésemet adtam, mikor az ágyába hozott. Egy olyan dolgot készültem neki adni, amit más körülmények között akartam elveszíteni, egy olyan férfivel, akit szeretek és aki viszontszeret. A gond csak az volt, hogy ő nem szeretett. A vonzalom nem egyenlő a szerelemmel. Érezve, hogy kővé dermedtem, abbahagyta a hasam csókolgatását és felnézett.

 

Elvesztem.

 

A fekete szemekben nem a szokásos feneketlen mélység volt és nem is az újonnan megismert, csillogó érzelmek. Színtiszta vágy, töménytelen mennyiségű aggodalom. Úgy éreztem, abban a szent pillanatban sebezhetőbb, mint bárki más. Ártatlan. Felcsigázott. Izgatott. Ugyanakkor mérhetetlen gyengéd érzések tömkelege sütött róla. Lassan, ingerlően kezdett simogatni, miközben még a lélegzetem is elakadt az újfajta érzéstől, míg puha, felületes csókot nyomott a számra.

 

- Ígérem, nem okozok fájdalmat - súgta izgalomtól remegő hangon, de képtelen voltam elengedni magam annak ellenére, hogy furcsa mód bíztam benne. Élveztem minden érintését. A testem egyre jobban felhevült, végtelenségig felizgatott a forró bőre, a puhaság, ami az ajkát jelentette. Vágytam rá. Érezni akartam mindenhol, örökre, mindig, most, holnap, bármikor, bárhol. Aztán jött a fájdalom. A testem megvonaglott és elnyomtam egy fájdalmas sikolyt, ahogy egyetlen, árva könnycsepp indult útnak az arcomon. - Semmi baj - cirógatta meg az arcom, miközben újabb, nem létező könnyeket csókolt le az arcomról, mert bár több könnyem nem tört a felszínre, a lelkemben megtört valami. Sírt a szívem. - Mindjárt jobb lesz.

 

A tincsei súrolták az arcom, ahogy apró puszikat kaptam a számra, amik egyre hosszabbak lettek, míg végül véget nem érő csókcsatába fulladtak, ő pedig megmozdította a csípőjét. Egy ősi, vad ritmust dobolt a szívünk, ahogy a testünk egy lassú ütemben indult meg egy, számomra addig ismeretlen úton. Minden egyes érintése a testemen maga volt a tűz, a csókja maga a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam, a mozgása pedig a pokoli mennyország. Egyre magasabbra emelkedtünk, egyre inkább csókolni akartam, egyre jobban vágytam az érintésére, a csak fél másodpercre is elszakadt tőlem.

 

Egyetlen, mélyről jövő, a lelkemig hatoló férfias nyögés és egy halk, vékony hangú sikoly törte csak meg az éj csendjét, hogy a némaságot hozó álom egymás karjában találjon minket…

 

 

***

 

 

A mágikus ablakokon át beszűrődő, vakító fényességre ébredtem, de azonnal a párnába fúrtam az arcom és magamra húztam a takarót, ami furcsán nagynak tűnt. Félig lehunyt szemmel néztem magam mellé, majd megállapítottam, hogy ő nincs mellettem. Ólomsúlyként nehezedett a lelkemre az elmúlt éjszaka. Kétség sem férhetett hozzá, hogy élveztem a vele eltöltött minden percet, de a lelkemben olyan háború dúlt, mint eddig soha.

 

Elárultam mindenkit. Apa és Sirius sosem kedvelték őt, én mégis az övé lettem. Harry sem kedveli. Senki. Merlinre, miért tettem? És miért kell ennyire fájnia? Miért nem lehet egyszerűbb az életem? Miért kell hibát hibára halmoznom? Miért nem vagyok képes sosem jó döntést hozni? Miért kell egyedül lennem? Miért nem lehet mellettem valaki, aki elnyomja ezt a furcsa kötődést? Miért nincsenek válaszok?

 

Lassan, darabosan mozogva keltem fel és kezdtem öltözni, hogy mire visszatér a pince ura, már ne találjon itt. Képtelen lettem volna a szemébe nézni. Azonban, szerencsétlenségemre, alig kapkodtam magamra a ruhákat, máris nyílt az ajtó. A torkomra fagyott a mondanivaló, ahogy megpillantottam egyetlen szál ingben… Elég volt egyetlen perc, hogy a szívem túlcsorduljon valamilyen különös, újonnan jött érzelemmel. Vágytam az ölelésére. Beszélgetni akartam vele, ahogy eddig. Bájitalokat főzni. Veszekedni. Hinni, hogy nem történt semmi és nem használ ki.

 

- Beszélnünk kell - csukta be maga mögött az ajtót, mire hevesen megráztam a fejem, visszanyelve a könnyeim.

 

- Nem. Azonnal eltűnök - azzal hátat fordítottam, hogy magamra rángassam a szoknyám. - Pár perc és itt sem vagyok, nem lát többé itt.

 

- Rebecca…

 

- Kérem - hunytam le a szemem. - Hagyjon, professzor.

 

- Nézz a szemembe - emelte meg határozottan az állam. - Most pedig mondd meg, miért teszed ezt.

 

- Hiszen magát nem lehet megérteni! - nyögtem fel kétségbeesetten. - Állandóan keresztbe tesz, megbánt, azt mutatja, hogy utál, aztán letegez, megcsókol és lefekszik velem. Nem, mintha nem lenne így is bonyolult az életem, de mire megy ezzel? Élvezi, hogy szenvedek? Nincs szükségem több gondra, kérem… hagyjon elmenni.

 

A könnyeimen át csak annyit láttam, hogy figyel. Nem értettem, mire vár. Ahogy az este a közelségére, most arra vágytam, hogy minél távolabb legyek tőle, mert magam sem tudtam, miért, de felzaklatott. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Furdalt a lelkiismeret, mellette akartam lenni, de mégsem. Valami arra ösztönzött, hogy maradjak, ugyanakkor képtelen lettem volna vele lenni. Biztosra vettem volna, hogy kezdek megőrülni, ha nem tudtam volna, hogy még semmi bajom sincs. Egyelőre… Az ujjai még mindig bilincsként szorultak a csuklómra, de szinte fel sem fogtam a szorítást. Aztán az egyik pillanatról a másikra a karjába zárt, én pedig zavartan próbáltam szabadulni. Képtelen voltam.

 

- Miért nem vagy képes túllátni a dolgokon? - kérdezte alig hallhatóan.

 

- Engedjen el - suttogtam, miközben önkéntelenül is a vállába fúrtam az arcom.

 

A reakció még magához a komor bájitaltanárhoz képest is kemény volt, megrezzentem a szokatlan hangnemtől.

 

- Ne próbáld megérteni az érzéseid, hallod? Az sosem vezet jóra, csak még jobban összezavarodsz. Fogadj el mindent és mindenkit olyannak, amilyenek, csak így leszel képes túlélni mindent, amit az Élet rád mér. Különben belebuksz. Ne törődj másokkal, csak a szívedre hallgass. Ne érdekeljen, mit mondanak, mit tesznek a közeledben élők, mert ezek mind lényegtelen és elhanyagolható dolgok ahhoz képest, amit akarsz. Ne az eszeddel élj, különben később meg fogod bánni a tetteid. Higgy. Szeress. Érezz. Élj. Ne akard, hogy egy rád erőszakolt életet kelljen élned azért, mert egyszer rossz oldalra álltál. Semmi sem fontosabb, minthogy ne legyél egyedül. Ezt jegyezd meg.

 

A következő pillanatban szinte eltaszított magától, aztán kisétált az ajtón. Egyszerűen otthagyott a legmagasabb fokú értetlenség és elhagyatottság érzésével, miközben a könnyek patakokban folytak végig az arcomon…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.