Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XIII. rész - A napló bezárul

2008.03.25

Lassan kinyitottam a szemeimet, s fáradtan hunyorogtam a félhomályos szobára. Ahogy felültem a koporsóban, és kiszálltam, mérhetetlen fáradtság volt rajtam, szememből sugárzott az értetlenség. Olyan szépet álmodtam…
Nagyokat pislogtam, hogy elkergessem a fáradtságot, és persze, látni is szerettem volna valamit, a homályos foltok elkerülése végett. Álmomban otthon voltam a házunkban. Tizennégy éves voltam, megszületett a kishúgom, Lilian. Láttam a selymes kis arcát, hatalmas szemeit, ahogy rácsodálkozik a világra. Akkor volt teljes a család igazán. Mikor Daniel nem jegyezte el Melindát, és én nem lettem vámpír. Akkor minden jó volt.
Keserűen felmordultam, észre se vettem, de könnyben úszott a szemem. Már megint sírok. - töröltem le dacosan a könnyeimet. - Elegem van!

Gabriel békésen aludt a nyitott koporsóban. Félelmetesen szép volt az arca a szürke félhomályban, a magányba vitt valami derűt és nyugalmat. Ő mindig mellettem állt.
Végigsimítottam határozott arcélén, szemhéján, ajkán, mintha csak eszembe akarnám vésni újra és újra a már rég ismert vonásokat. Itt az ideje, hogy egyedül járja az útját, nekem pedig ideje távoznom…
Mély sóhajjal fordultam el Gabriel koporsójától. Alig múlt el délután hat óra, még sokáig fog aludni. Bementem a fürdőszobába. Lassú kimért mozdulatokkal léptem, zuhanyoztam, öltöztem. Van időm - gondoltam nyugodtan. Mikor felöltöztem, felvettem a kabátomat, leültem az asztalhoz, tollat és papírt ragadtam. A szavak nem álltak meg a kezem alatt, higgadtan záporoztak a papírra.

Drága Gabriel!
Látod, eljött az idő, amikor kézhez kapsz te is egy ilyen levelet. Búcsúlevelet írok, nem mást. Meg akarok köszönni mindent, amit értem tettél, te voltál egész életem leghűbb és legkitartóbb támogatója. Hálával tartozom, de már nem tudok mit adni. Nem értem el életem célját, pedig megígértem Sebastiannak még évekkel ezelőtt, hogy nem adom fel. De akkor még nem voltam tisztában a képességeimmel, érzéseimmel, saját magammal. Te fényt hoztál a sötét életembe, ezért bárhol leszek, ígérem, vigyázok rád, és még találkozunk. Ideje, hogy túltegyek az életen, az emlékeim túlságosan fájnak, nem bírom őket elviselni. Nagyon szeretlek, tudd meg. És ha egyszer rájössz, a sötétség leple alatt hogyan lehetsz boldog, gondolj rám, és arra, hogy én is gondolok rád!
Ezer csók és köszönet: Victoria

Lassan leeresztettem a tollat. Már megint…. Kabátom ujjával letöröltem a könnyeimet. Összehajtottam a levelet, majd lassan odaléptem Gabrielhez. Egy ideig néztem őt elmerengve, őt soha nem akartam elfelejteni. Egy sóhaj kíséretében elővettem a zsebemből a Sárkány-medált. Mostmár őt illeti. A láncot és a levelet összekulcsolt kezébe helyeztem, ha felébred, ne fájjon a feje amiatt, hogy nem tudja, hol vagyok. Megsimítottam az arcát, közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam az ajkát. Szorosan lezártam a szemeimet, hallgattam, ahogy egyenletesen lélegzik. Hiányozni fog ez a békés lélegzetvétel, ez a csendes szívdobbanás…
Átjárt a fájdalom, mikor a kilincsre tettem a kezem. Visszafordultam az ajtóból. Utolsó pillantást vetettem a szobára. A régi bútorokra, a bársonykanapéra, a kandallóra, melyben csak a hamu maradt, az órára, mely épp akkor ütötte el a hetet, és a hatalmas ovális tükörre, melyben magamat láttam, megsebzett tekintettel, fájdalommal telve. Gyorsan el is kaptam a tekintetemet. A koporsóm üresen marad. Remélem, Gabriel talál valakit, aki méltó rá, hogy elfoglalja a helyemet.

- Gabriel… - sóhajtottam lehunyt szemmel. - Ég veled! - azzal kiléptem az ajtón. Kabátomat összehúztam, s megkezdtem az utat Lívia otthona felé. Még mindig nem beszéltem vele…
Ideje elbúcsúznom tőle, kötelességemnek érzem, hogy megtudja az igazat. Valahol mélyen szoros kötődést éreztem a lány iránt, és mégsem beszéltem vele azóta, mióta felmondott, hogy megszülje a kisfiát. Most már saját családja volt és otthona, szerető férje, két gyermeke. Megöregedett, de mégis ugyanaz a kedves lány maradt. De kihunyt valami belőle, ha rám nézett. És ez fájt.
Mély levegőt vettem, majd bekopogtattam az ajtón. Bentről vidám gyermekkacaj, és egy bájos hang hallatszódott.
- Jövök! - ismertem fel Lívia hangját. Mikor kitárult az ajtó, megpillantottam őt ragyogóan mosolyogva, csillogó szemmel. De a pillanat elszállt, és azonnal átcsapott éles tekintetbe, komorságba. - Áh, te vagy az! Szia!

- Szia. - szólaltam meg csendesen, majd egy félszeg mozdulatot tettem a szoba felé. - Bejöhetek?
- Persze, gyere csak! - tárta szélesebbre az ajtót. Éreztem a levegőben a hirtelen támadt feszültséget, de nem akartam szóvá tenni. Lassan lépdeltem be az ajtón, majd hirtelen megtorpantam, ahogy egy kis koboldarc szaladt elém.
- Szia! - kacagott fel a kisfiú. - Te ki vagy? - bájosan csillogott a szeme, mint az édesanyjának, és huncut mosoly ült az arcán.
Csendes mosollyal lehajoltam hozzá, és megsimogattam a haját.
- Az én nevem Victoria. - mosolyogtam rá.
- Az enyém Tommy. - kuncogott egyet, majd felnőttesen kezet nyújtott, én pedig - nem lévén indokom, hogy miért ne tenném - elfogadtam a kicsiny jobbot. - Anya! Victoria itt marad vacsorára? - fordult Lívia felé, aki még mindig az ajtónál állt és hallgatagon figyelt.
- Sajnálom, nem maradhatok. - utasítottam el finoman Lívia helyett is a meghívást.

Csalódottság ült ki Tommy arcára, de én megpróbáltam nem elcsábulni a nagy szemek láttán.
- Azért jöttem, hogy anyukáddal beszéljek. Menj be addig játszani!
- Jó. - mosolyodott el, majd visszaszaladt a félbehagyott legóvárhoz.
Ismét kínos csend telepedett a szobára, mely a kis Tommy jelenlétével észrevehetetlenné vált. De most, hogy vidámsága nem töltötte meg a szobát, beállt a csend és ismét megszállt a feszültség.
- Tehát miről szeretnél beszélni velem? - kérdezte Lívia kimért hangon, majd elindult a konyha felé, befejezni a vacsorát. Lehunytam a szemem. Jobb lett volna, ha üvöltözik. Ez sokkal jobban fáj.
- El kell mondanom valamit. - léptem be a konyhába.
- Mit?
- Nem könnyű…
- Mi? - kérdezte gyorsan, miközben megsózta a főtt krumplit. Kezében remegett a sószóró.
- Félsz tőlem, Lívia? - kérdeztem óvatosan.
- Én? Ugyan! Miért félnék? - kérdezte zavart mosollyal. Ez csak álca - gondoltam. Ő soha nem volt ideges a jelenlétemben.

- Az Istenért, Lívia, nézz rám! - csattantam fel. Lívia kezében megállt a sószóró, lassan felém fordult. - Te nem ilyen vagy! Látom rajtad, hogy gyanítasz valamit velem kapcsolatban, itt vagyok, el akarom mondani! Kérlek, figyelj rám!
A sószórót halkan letette a pultra.
- Rendben, hallgatlak. - szólt csendesen.
Nyeltem egyet. Valahogy bele kellett kezdenem.
- A családom… A családom több, mint hatszáz évre nyúlik vissza. És én… én ezerhatszázban születtem. - Lívia hirtelen mattfehér lett. Folytatnom kell! - Mikor húsz éves voltam, megtámadott valaki az utcán. Egy férfi. Erőt adott és halhatatlan életet, ám nem éreztem eleinte, mekkora keserűséggel és magánnyal fog együtt járni. Minden éjjel éltem az életem, mintha mi sem történt volna, nappal viszont aludtam. Megváltoztam, és a nap már nem volt társam.

Lívia megkapaszkodott a pult szélében, félő volt, hogy elájul.
- Nem értem, miről beszélsz… - nyögte. - Azt akarod mondani, hogy négyszáz éves vagy?
- Négyszázöt.
- Mi a fene vagy te???? - kiáltott fel ijedten. Elhátrált tőlem, már nem látszott, hogy elájulna. Mélységes undor ült ki az arcára.
- Vámpír vagyok, Lívia. - szóltam csendesen. Ijedtség tükröződött vissza rám. - Az én családom, a te családod is. Volt egy bátyám. Ő halandó maradt, és családot alapított. Az ő utódja vagy. Ezért kötődöm hozzád ennyire, a rokonom vagy.
- Nem vagyok én neked semmid! - csattant fel mérgesen. - Egy…egy…egy vámpír?! Nem lehet! Nincsenek vámpírok! Az csak mese!
- Nem mese, Lívia! - ragadtam meg a vállát. - Vámpír vagyok, de nem oltok már vért. Ideje távoznom, és úgy akartam elbúcsúzni, hogy tudod az igazat!

Lívia értetlenkedve nézett rám.
- Mi az, hogy ideje távoznod?
Elengedtem a vállát.
- Hajnalban kint maradok napkeltekor. - jelentettem ki. - Hamuvá fogok égni, meghalok végleg. Te vagy az utolsó, akitől el akartam köszönni. - lehajtottam a fejem. Nem érdekelt már, mit vág a fejemhez, mit vet a szememre, mit mond, nekem nem volt már mondanivalóm. Nem volt már miért, vagy kiért szólnom, nem láttam magam előtt az utat, az életet.
- Elköszönni? - hitetlenkedett Lívia. - Öngyilkos akarsz lenni? Azt nem teheted! Te… Te nem olyan vagy! Te… Te kitartasz mindig! Erős vagy, mindig felnéztem rád… Te nem… Az nem... Victoria, nézz már rám, ha hozzád beszélek!!! - kiabálta idegesen.

Lassan felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Talán ezek voltak az utolsó könnycseppek a szememben. Láttam benne a családhoz való kötődést, és éreztem, bármennyire irigy, nem akarná a halálomat. Meghatódtam. Annyira, mint még soha. Egy családtag…
- Lívia… Nekem már lejárt az időm.
- Nem! A fenébe is! - csapott a pultra. - Amióta csak ismerlek, tisztellek azért, aki vagy. Nem vall rád, hogy egyszerűen eldobd az életed!
- Ez nem élet. - csóváltam meg a fejem. - Ez nem élet.
Lívia szeme alatt megfeszült egy kis izom.
- Amíg egy levegőt szívsz velem, addig az. - jelentette ki. - Mindegy, mi vagy, vagy ki vagy, ha a családom részét képezed, igenis itt fogsz maradni! Épen és egészségesen! Nem engedem, hogy kitedd innen a lábad, megértetted!?

Őszinte csodálat ült ki az arcomra. Ha jól emlékszem, ezt tőlem tanulta.
- Tíz éve ismerlek, de nem láttalak még ilyen határozottnak. - mosolyodtam el szelíden.
Lívia megenyhülni látszott.
- Figyelj… Irigy voltam rád, azért, aki vagy, azért, amilyen vagy. Nem változtál semmit tíz év alatt, és egyre jobban megijedtem, kezdtem úgy érezni, egyáltalán nem ismerlek. - sóhajtott. - Vártam már, mikor mondod el. Tudni akartam, de nem akartam erőltetni. Vámpír vagy… Alig tudom elhinni!
Megsimogattam az arcát.
- Most már tudod. - szóltam. - És hidd el, már nem tudok senkinek ártani! Éppen ezért nagyon kérlek, ne légy ellenem, nem szándékozom felbolydítani a családi életedet a jelenlétemmel. Búcsúzni jöttem, nem menedéket kérni. Az otthonomat most hagytam el, Gabriellel együtt. Ő támogatni fog, ha én elmegyek.
- Ő is…?
- Igen. - zártam le a témát. - De nem róla van szó. Ő emberibb, mint sokan közületek. Vigyázott rám évtizedeken keresztül, hálás vagyok neki. De maradnia kell. - néztem a szemébe mélyen. - Melletted.

Lívia nem tudott mit szólni.
- Akkor most…elmész? - nézett rám. Némán bólintottam. - Nem látlak soha többé?
Felsóhajtottam.
- Lívia! - kezét a tenyerembe zártam. - Nem egyszerűen elmegyek. Meghalok. Porrá égek, és nem leszek más, csak egy rakás hamu. Elvisz a szél, és nem látsz többé. Most úgy halok meg, ahogy minden más halandó. Egyszer és mindenkorra. - megszorítottam a kezét. - Csak ennyit akartam. Nagyon kérlek, vigyázz magadra! Légy boldog, és maradj erős! - behunytam a szemem, és egy búcsúcsókot leheltem a kezére. - Ég veled!
Itt már nem volt mit szólni egyikünknek sem. Lívia csendben ontotta a könnyeit, míg mögöttem bezáródott a bejárati ajtó. A szél ismét az arcomba csapott, s én hazaindultam. Az otthonom felett akartam meghalni. Ott, ahol Sebastian is. Ennyi tiszteletet én adok neki. Két vámpír, akik szerették egymást, mint testvér a testvért, tisztelegjen a Halál előtt, s lépjen be ugyanazon kapun. Mindig a Halál volt a legnagyobb ellenségem. Halhatatlanságom, s az

Élettől elszenvedett tapasztalataim azt súgták, a Halálban se bízzak meg. Nem is tettem. Most viszont önként és dalolva lépdeltem fel a lépcsőházban, elhaladva az otthonom ajtaja előtt, egészen a tetőre nyíló ajtóig. Kiléptem ismét az éjszakai levegőre, majd leültem a tető peremére, lábamat lelógattam, és vártam…
…kellemes, hűvös szél fújt. Mindent szebbnek kezdtem látni. A pirkadó eget, a hajnali levegőt, a nyíló virágok illatát. Semmi sem hasonlított a tegnap éjszakához. Sőt… Semmi nem hasonlított az éjszakához. Gyönyörű volt minden, elbűvölve figyeltem a galambokat, fecskéket, ahogy a magasban repkednek. Még látszódtak a csillagok és a hold, s a nap is nem sokáig váratott magára. Egyre világosabb volt az ég alja, éreztem magamban a félelmet, s főleg a reményt…hogy nem fog fájni. Épp elég fájdalom jutott már nekem. Kijutott belőle négyszáz év alatt bőven, nem érdemelném meg, hogy a halálom is kegyetlen, fájdalmas legyen.

Halk dobogást hallottam meg. Felkaptam a fejem. A fenébe!
Rezgéseiből ítélve Gabriel volt a dobogó, és ahogy egyre közeledett felfelé, tudtam, iszonyatosan dühös. Hát, nem tévedtem.
Kivágódott a tetőajtó, és Gabriel úgy rontott ki, mint az ágyúgolyó.
- Most szépen visszajössz velem! - jelentette ki határozottan, miközben óriáslépteivel felém tartott.
- Nem megyek. - sóhajtottam színtelen hangon. - Elég volt, Gabriel, most már elég! Menj vissza!
- Nem foglak itt hagyni, világos!?
- Nem! - kiáltottam fel. Mérgesen felálltam a párkányról és megfordultam. - Nem! Nem világos! Mit gondolsz, végig akarok még szenvedni pár száz évet? Eszem ágában sincs! Tűnj innen! Menj vissza a lakásba, és ne gyere ki! - mutattam a nyitott tetőajtó felé.
- Csak ha te is jössz. - nézett elszántan rám.
- Kel a nap. Menj vissza! - próbálkoztam finomabb hangnemben.

Gabriel indulatosan megragadta a vállamat.
- Nem hagylak itt kint, megértetted? Ha azt akarod, elérjen a nap, akkor én is itt leszek, és együtt halunk meg! De ha azt akarod, hogy életben maradjak, most visszajössz velem! Nincs vita! - a fenébe, hát nem érti meg? Itt állunk a tetőn, a nap kel, és ő nem tud visszamenni abba a nyavalyás lakásba?
- Én meghalni akarok, nem a halálodat okozni! - ütöttem el magamtól a kezét. - Gyilkost ne csinálj újra belőlem!
- A felelősség az én vállamon van, itt maradok! - jelentette ki. - Nem tudnék egyedül élni évszázadokig, én nem vagyok olyan, mint te! Ha te mész, én is megyek!
A pokolba már! - mérgelődtem magamban. - Mit tegyek? Éreztem, ahogy egyre forrósodik a levegő, egyre élesebben látom a dolgokat. Nincs sok idő…
- Gabriel! - ragadtam meg a két karját. - Menj már vissza! Hát nem érted, hogy nem most jött el a te időd? Neked élned kell!
- Maradok. - mondta, és megragadta a vállát szorító karjaimat. Nem bírtam elengedni, eltasztítani, hiába rángattam a kezem, nem engedte el, nem tudtam volna belökni az ajtón. A nap azonban végleg kibújt a látóhatár alól…

Melegséget éreztem a hátamon, az oldalamon, Gabriel arcát a napfény vakító ragyogásba vonta. Szemében ott volt a félelem, s egy pillanatra az elviselhetetlen fájdalom. Tekintetemet kereste, s mint egy búcsúpillantás után, lehunyta a szemét. Bőre pirosodni kezdett, majd barnulni, szürkülni, és egy velőtrázó, elkeseredett sikítással eszméltem rá…Gabriel elhamvad a karjaim között.
- Nem! Nem! Nem! Neeem! - kiáltoztam, mintha bármit is meg tudnék változtatni. Térdre rogyott, s szemét már nem nyitotta ki. - Mi történik? Nem lehet! Nem! - elkezdtem Gabrielt vonszolni a tetőajtó elé, de már késő volt. Gabriel egy utolsó sóhajjal hamuvá porladt. A karom és a combon vastagon volt borítva hamvaival, reményvesztetten néztem a szürke tenyereimet.

- TE ÁTKOZOTT!!! - üvöltöttem a nap felé. - ENGEM MIÉRT NEM, TE SZEMÉT?! MIÉRT NEM? ÉGESS EL VÉGRE! ÖLJ MEG! ÖLJ MEG!!!!
Egyetlen mozdulattal kettérúgtam a villámhárítót, majd térdre rogytam a szürke porban. A nap csak sütött, sütött, sütött, és sütött…és én még mindig sirattam Gabrielt. Homlokomat a porba támasztottam, mintha még mindig át akarnám ölelni őt. Könnyem keveredett a hamvakkal, s én nem tudom, meddig feküdhettem ott. Percekig, talán órákig, közben végig egyetlen szót hajtogattam: Nem….nem…nem…nem…nem…nem…
Borzongás futott át a hátamon, de nem hagytam abba, belerázkódtam a kántálásba, de nem álltam le.
- Ébredj már, lányom! - hallottam egy hangot.
- Nem…nem…nem…nem…nem…
- Victoria! Ébredj már! - még erőteljesebben rázkódtam meg.
- Nem…nem…nem…nem…nem…
- Jaj, lányom, ne légy már ilyen! Kelj fel! - és ekkor eszméltem fel egy újabb rázás kíséretében.

Egy nő arca jelent meg előttem. Barna, kontyba csavart haja, nagy, barna szemei, kellemes vonásai… Hosszú, smaragdzöld bársonyruha volt rajta. - Elaludtál, kincsem! Ideje hazamenned! - mosolygott rám.
Körülnéztem a szobában. Egy rózsásan hímzett pamlagon feküdtem, csipkés bársonyruhámban, előttem a teázó asztal, rajta kenyér, vaj, s a kihűlőben lévő tea.
- Emília néni! - meredtem rá az asszonyra. - Keresztanya! Mi…Mi történt? - kérdeztem zavarodottan. A fejemben ezernyi kérdés puffogott, s hirtelen eloszlottak fájdalmaim, melyek ugyanolyan erős értetlenségbe csaptak át.
- Mire visszajöttem a teával, elaludtál. Biztos rosszat álmodtál! - simogatta meg elnézően az arcomat. - Ideje hazaindulnod, édesapád nem szeretné, ha elkésnél!
- Azt mondod… Az mondod, hogy… Jesszus! Álmodtam??? - úgy pattantam fel, mint akibe belecsíptek. Idegességemben fellöktem egy puffot, és a tükör elé vetődtem. Az arcom egyáltalán nem volt sápadt. Piros pozsgás volt, derűs, és nem látszott rajtam az a négy évszázad. Ugyanaz a ruha volt rajtam, mint azon az estén… A hajam vége ondolálva volt, s fényes hullámokban borult a vállamra.
- Ez lehetetlen…
- Mi, édesem? - kérdezte gyöngéd hangon a keresztanyám. - Valami baj van?

Nem válaszoltam, csak felkaptam az asztalról a vajkést és az élét a tenyerembe zártam. Behunytam a szemem, sóhajtottam egy kicsit, majd kirántottam az élét a kezemből.
- Ez fáj!!! - kiáltottam fel.
- Akkor meg miért vágtad el, te lány?! - tenyerébe fogta a kezem, majd elővett a kötényéből egy kendőt és bekötötte vele a kezemet. - Kezdek aggódni miattad. Biztos jól vagy?
Valami hirtelen jókedv szállt meg.
- Jól…Jobban, mint kéne. - néztem rá. Kondult egyet az óra. Ajjaj, nyolc óra! - Mennem kell, Emília néni! Apa haragudni fog!
- Menj csak, aranyom, vigyázz magadra, nagyon sötét van odakint!
- Igen… - mosolyodtam el szórakozottan, miközben a hátamra kanyarintottam a köpenyemet. - Elég sötét van…

Amikor kiléptem a kovácsoltvas kapun, jókedvem elszállt. Hideg volt, az utca üresen ásított. Néhonnan lovas kocsik zaját lehetett hallani. Még mindig nem hiszem el, hogy álom volt…
Csuklyámat a szemembe húztam, köpenyemet összevontam magam előtt, és elindultam. Lépéseim visszhangoztak a boltíves házak alatt. Bár el se indultam volna! Mi lesz, ha tényleg találkozok Sebastiannal?

Megtorpantam, zajt hallottam a bokorból. Az avar száraz levelei fájdalmasan, ám halkan zörögtek a sötétben. A hang irányába fordultam, de a sötétben nem láttam semmit.
- Van ott valaki? - kérdeztem félhangosan. Fáztam, egyre jobban, és nem csak a hidegtől.
- Hahó! - próbálkoztam ismét. Mocorgást hallottam a bokor mögül, ami közvetlenül előttem terpeszkedett. Istenem, csak ne ő legyen! Épp el akartam húzni egy ágát amikor egy cirmos cica méltatlankodó nyávogással kiszaladt a bokorból, miközben a szívbajt hozta rám. Legszívesebben sírni tudtam volna, hogy az érzékeim ennyire tréfát űznek velem. Csak álmodtam! - mondtam magamban, és kényszeredetten felnevettem - épp időben, mert már attól lehetett tartani, hogy nem indul újra a szívem.
A család, melyet hiányoltam, most kéznél volt, s én mégis egy bokor előtt álldogáltam az üres utcán. Mit keresek még itt?

Azonnal elindultam hazafelé, és sebes léptekkel lefordultam a kis utcába, már csak néhány méter volt a házunkig. Akkor hallottam meg a kopogást…
- Sebastian… - suttogtam, s ebbe a szóba beleremegtem. Végtelenül lassan fordultam meg. Kék szemek, sötét, kócos haj, s ijesztő sziluett az utcai lámpa fényében. De arcán most nem vérszomjas kifejezés, inkább sötét csodálkozás tükröződött.
- Honnan tudod a nevem? - vájt élesen a szemembe. Éreztem a szememben a tekintetét, még tíz méterről is.
- Tudok egyet s mást… - szólaltam meg. Akkor vettem észre, hogy nem is félek. Hiszen…évszázadok óta ismerem…..

Most, hogy itt írom a naplómat, rádöbbenek, mennyi minden van mögöttem, mennyi mindent megtettem, és mégis, sok minden van, amit nem éltem meg.
2005. március 13. - naplóm bezárul, leírva életem történetét. Akkor és ott válaszút előtt álltam, döntenem kell a család vagy a barátság, és a szerelem között, ami együtt járt a sötétséggel. Történetemet hallottátok. Akkor szerintetek…most...hol vagyok?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Csak gratulálni szeretnék! :)

(Amanda, 2013.12.06 16:58)

A mai napig ez az egyik kedvenc kis történetem. És már csomószor olvastam 2008 óta,de nem lehet megunni.Szóval köszönöm szépen! <3

Hanako

(Hanako, 2010.07.12 19:56)

Azta. Két év óta nem írt senki. Hát én írok. Ez a fic szuper lett. At utcsó fejezet után és közben csak sírni tudtam. De azt megállíthatatlanul, és sokáig. Minden elismerés, grat!

Nagyon nagyon tettszett:D:D:D:D

(Imola, 2008.11.17 12:58)

Nagyon tettszett a történet.Fantasztikus.Gratulálok,szuper kis sztori lett:)
Engem teljesen "rabul ejtett" az egész,vagy 2 órán át folyamatosan olvastam.Minden elismerésem.