Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Roxmorts

2008.06.06

Lily minden szabadidejét Harryvel töltötte. Így volt ez most. Mosolyogva nézte, ahogyan kisfia apró kezei közé ragad egy színes kockát és megpróbálja a többi tetejére tenni. Még a nyelvét is kinyújtotta kissé, annyira koncentrált, hogy sikerrel járjon. Ám a kockákból épült torony túl magas és túl ingatag volt ahhoz, hogy kibírja a remegő kezecskék mozdulatait és összedőlt. A gyermek azonban nem úgy reagált, ahogy az anyja várta. Nem kezdett el sírni, csak sóhajtott egy mélyet, égbe emelte a kezeit és csak annyit mondott: „Puff!” Majd azonnal hozzákezdett az újjáépítésnek, amibe most már Lily is besegített. Harry annyira hasonlított Jamesre! Napról napra jobban. A mentalistásbeli hasonlóságra remek példa volt az iménti, hogy ő sem adta fel, akárcsak az apja.
- Milyen szép idő van odakint, igaz? – nézett ki a nő vágyakozón az ablakon, aminek párkányán megcsillant az első idei hó. – Emlékszem, apukáddal ilyenkor mindig lementünk a közeli faluba – mosolyodott el Lily és magán érzete kisfia értelmes tekintetét. – Mondd csak, kicsim! – mosolygott rá kedvesen. – Nincs kedved egyet sétálni?
A gyermek felkacagott és egy hatalmasat bólintott. Lily gyorsan felöltöztette jó meleg ruhába, majd magára kanyarintotta a kabátját és karján Harryvel elindult a kijárat felé. Útközben elhaladt az igazgató irodája előtt, ahol összefutott Dumbledore-ral, aki mosolyogva üdvözölte őket, ám mikor meglátta, hogy készülnek valahova, nem átallott megérdeklődni kiruccanásuk okát.
- Csak úgy gondoltam, megmutatom Harrynek Roxmortsot – válaszolta Lily kedvesen.
- Én ezt nem tartom túl jó ötletnek.
- Miért? – kérdezett vissza a nő érdeklődve.
- Lily, a halálfalók köztünk járnak. Még nem tudjuk pontosan, hogy… mit is akartak Harrytől.
- Tudjuk, hogy mit akartak! – emelte fel hangját Lily. – Meg akarták ölni a jóslat miatt, ami Voldemort bukását jövendölte, de…
- Nincs de! Harry nem mehet ki a kastélyból. Sajnálom!
- De én…
- Ha szeretne eltávozni a délutánra, csak tessék, de kísérő nélkül Ön sem mehet sehová – folytatta ellentmondást nem tűrően az igazgató. – Perselus minden bizonnyal szívesen elkíséri magát, én pedig, ha gondolja, addig szívesen vigyázok a gyermekre.
- Maga? … De… Várjunk! Én a fiammal szerettem volna… - hebegte a nő, de Dumbledore ismét közbeszólt.
- Túl kockázatos lenne kivinni a fiút, Lily. Önnek viszont szüksége van egy kis változatosságra. Attól tartok, a kastély falai, legyenek bármennyire is régiek és lenyűgözőek, továbbá az iskola parkja nem elég sokszínű Önnek, kedves gyermekem! Nagyon kérem, mozduljon ki egy kicsit és ne aggódjon, Harry jó kezekben lesz nálam. Vigyázok rá! – vette át a Lilytől a kicsit, aki azonnal megbarátkozott az igazgatóval. Úgy tűnt, a szimpátia kölcsönös, mert az idős mágus olyan jóságosan mosolygott rá, mintha a nagyapja lenne.
Lily már éppen búcsú puszit nyomott Harry arcára, mikor is eszébe ötlött valami.
- De Perselusnak dolga van. Ha jól tudom, dolgozatokat kell javítania.
- Vigye csak magával – nézett rá komolyan a mágus. Semmi perc alatt átfutott az agyán a gondolat, hogy Piton vajon mit művelhet a szobájában javítás címén. Erős sejtése volt arról, hogy a műveletnek köze lehet a sötét varázslatokhoz is. Amióta megtalálta a férfi jegyzeteit, folyton az járt a fejében, megbízhat-e benne. Több információra volt szüksége, ehhez azonban el kellett távolítania Perselust egy rövid időre.
Lily bólintott, illedelmesen megköszönte az igazgató segítségét, majd távozott.

Dumbledore amint belépett az irodájába és becsukta maga mögött az ajtót, rögtön a falon lógó egyik portréhoz fordult.
- Van valami újdonság, Phineas?
- A Perselus Piton szobájában lévő festmény azt mondta, látta, amint a fiú újabb bájitalokat készített. Jómagam soha nem hallottam róluk – jelentette a festmény. – Az egyikre azt írta rá: Farkasölő főzet.
- Még én sem halottam róla – nézett maga elé gondterhelten az idős mágus. – Figyeljék tovább! Ha minden igaz, a fiú rövid időn belül elhagyja a szobáját. Ha ez megtörténik, szóljon!
A portré bólintott, majd ismét eltűnt a keretéből.

- Nem látom be, miért ne mehetnénk le Roxmortsba együtt? – emelte zöld szemeit a nő Perselusra, aki látszólag ügyet sem vetve Lilyre és a mondandójára, továbbra is íróasztala fölé görnyedve jegyzeteit tanulmányozta.
Odakint sűrű pelyhekben esett a hó november vége lévén. Az elmúlt két hétben Lily megtartotta az első óráját és hatalmas sikert aratott vele, ami hamarosan a legnépszerűbb tanárok közé emelte a Roxfortban. Úgy tűnt, kicsit talán jobban érzi magát és kellően lefoglalja a munka és Harry nevelése ahhoz, hogy ne süllyedjen vissz a depresszióba.
Kívülről legalábbis ez látszott. Amit senki, még Piton sem tudhatott, az az volt, hogy a nő még mindig, minden egyes éjjel álomba sírta magát. Már ha tud egyáltalán aludni. Özvegyi – depresszió. Így hívják ezt az állapotot, amiben ő már igen hosszú ideje leledzik. A kezdeti döbbenet és tagadás állapotából átlépett a levertség szintjére, ami semmiben sem volt kellemesebb, mint az előző, pont az imént említettek miatt.
Azonban ha Perselusszal volt, egyáltalán nem érzete magát rosszul. Annyira. Ezért is akarta rászedni a férfit, hogy menjenek le együtt Roxmortsba, de Piton, ki tudja miért, nem sok hajlandóságot mutatott rá, hogy eltöltsön vele egy délutánt.
- Nincs kedvem, Lily – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna rá.
- De miért nem? – ereszkedett le a nő szomorúan a férfi melletti üres székre. – Azt hittem, szeretsz velem lenni.
Ez volt az a pont, amivel végre kivívta magának a feneketlen fekete szemek pillantását.
- Hát persze, hogy szeretek veled lenni.
- Akkor?
- Látod ezt? – mutatott végig Perselus az előtte fekvő dolgozatokra. – Holnapig ki kell ezeket javítanom.
Az igazat megvallva egyáltalán nem így volt. Ráért volna és egyébként sem szokott sokat szöszölni a javítással, de a gondolat, hogy Lilyvel menjen le a faluba… Bármennyire is szeretett volna vele lenni, érezte, hogy nem lenne helyes, ha együtt látnák őket, még akkor sem, ha ő maga csak egy szimpla barát minőségében lenne jelen.
- Hát, akkor majd segítek, ha visszajövünk – ajánlkozott a nő lelkesen. – Kérlek, annyira szeretném!
- Na jó – adta be a derekát Piton és tudta, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni. Letetett a tollat és felvette kabátját, majd Lilyhez lépett, aki hálásan rámosolygott.
- Harry Dumbledore professzornál van. Úgy tűnik, nagyon kedveli őt és szívesen foglalkozik vele.
- Aha, persze – érkezett a lezser válasz a férfitól, aki nyaka köré tekerte sálját, felsegítette Lilyre a kabátját és már indultak is Roxmortsba.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem idézett fel benne sok emléket ez a délutáni kis séta. És voltak köztük nem túl kellemes emlékek is, de mikor tudott nemet mondani ennek a nőnek.
Oldalra nézett és látta, hogy Lily szája folyamatosan mozog, arca kipirult a hidegtől és pont olyan volt, mint régen, amilyennek mindig is szerette. Életvidám, kedves és nagyon sokat beszélt.
Már lent voltak Roxmortsban, ami olyan volt, akár egy mesebeli falu a havas háztetőivel és a kéményekből felszálló szürke füsttel. Az utcákon karácsonyi kórusok énekeltek és ha Piton nem tartotta volna az egész ünnepet iszonyúan nyálasnak, talán még élvezte is volna a helyzetet.
- Hova szeretnél menni? Mit csináljunk? – fordult felé csillogó szemekkel a vörös hajú boszorkány, ő pedig legszívesebben mondta volna, hogy menjenek inkább vissza a kastélyba, de nem akarta elrontani az örömét.
- Nem hinném, hogy bárki is parancsolna nekünk – válaszolta közömbös arccal, amivel kiérdemelt egy kissé szemrehányó pillantást, de aztán már csak azt érezte, hogy Lily megragadja a kezét és húzza magával, ő pedig egyáltalán nem ellenkezik.
- Mégis, hová megyünk? – kérdezte a férfi gyanakodva, mikor már elérték a falu határát, de miután már meglátta a Szellemszállás egyre erősödő körvonalait, megtorpant. A vér is megfagyott az ereiben. – Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – torpant meg és eltökélte, hogy ő bizony egy tapodtat sem megy tovább.
- Mi a baj?
- Nem akarok oda bemenni.
- Félsz a szellemektől, Perselus? – húzódott gúnyos mosolyra Lily szépvonalú szája.
- Szellemek? Ne légy nevetséges! Mindenki tudja, hogy kik voltak azok az úgy nevezett szellemek – válaszolt cinikus hangon Piton, ám önmagának is be kellett vallania, hogy retteg ettől a helytől. Az ég szerelmére, hiszen itt halt meg!
- Akkor meg, mire várunk? Kíváncsi vagyok a helyre. Annyit mesélt róla James…
- Helyes, akkor menj egyedül!
- Perselus…
- Megmondtam, hogy én nem megyek be oda!
- Hagynád, hogy egyedül menjek?
- Hát ha annyira kíváncsi vagy, menj csak! Majd idekint megvárlak – vetette hátát a kerítésnek a férfi és melle előtt összefonta karjait.
- Jól van, akkor megyek! Nem kell, hogy velem gyere! – azzal Lily elviharzott mellette, ő pedig nem mozdult, úgy megközelítőleg tíz másodpercig, majd feladta az elveit, ami tőle igen csak idegen és a nő nyomába eredt. Elvégre, nem hagyhatja, hogy egyedül cirkáljon abban a házban. – Na mi van, mégis jössz?
- Nem hagylak egyedül.
- Nem kell a segítséged!
- Ugyan, Lily – ragadta karon Perselus és maga felé fordította, a nő pedig szikrázó szemekkel nézett rá. – Remélem, nem fogjuk elölről kezdeni az egészet és újabb mosolyszünetet tartani egy ilyen ostobaság miatt.
- Érdekes módon neked minden ostobaság, amit én csinálok – szájalt a boszorkány.
- Ez nem igaz! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy…
- Jaj, Perselus, az ég szerelmére, ne légy már olyan kimért, mint két kiló újkrumpli! Nem vagyok a diákod, gyerekkorunk óta ismerlek, tudom, hogy nem ilyen vagy. Vagy ha igen, akkor nagyon megváltoztál.
- Én nem változtam. Ugyanaz vagyok, akit évekkel ezelőtt ott töltötte az éjszakát a Griffendél bejáratánál, csak azért, hogy bocsánatot kérjen tőled.
- Ugyan, mindketten változtunk! Engem James változtatott meg, téged meg… a halálfalók.
- Remek, újra témánál vagyunk – rázta meg a fejét lemondóan Piton, de nem nézett rá a nőre. Ha tudná, ha bármi fogalma lenne is arról, hogy mennyit szenvedett miatta az elmúlt húsz évben, akkor most nem így beszélne róla.
Lily észrevehette Perselus hirtelen hangulatváltozását, mert kesztyűs, formás kezeit a férfi karjára tette és bocsánatkérőn nézett a szemébe.
- Ne haragudj, nem úgy gondoltam.
- Hát persze, hogy nem.
- Csupán… mindketten megváltoztunk, csak…
- Csak én hátrányomra, igaz? – kérdezett vissza csendesen a varázsló.
- Dehogy, Perselus! Nem, erről szó sincs – tiltakozott továbbra is Lily és kétségbeesetten próbálta rendbe hozni, amit az imént elrontott. – Ha hátrányodra változtál volna, nem lennél most itt. Velem.
Piton érezte, hogy ezzel végképp levették a lábáról. Soha nem tudott haragudni Lilyre. Hogy is tudott volna?
- Tudod mit? – hallotta meg a férfi az édesen csengő hangot. – Hagyjuk a Szellemszállást és inkább igyunk meg valamit a Három Seprűben. Már nagykorúak vagyunk, alkoholt is rendelhetünk – kacsintott cinkosan Perselusra Lily és egy édes mosollyal ajándékozta meg.
Piton beleegyezően bólintott és útjukat a kocsma felé vették. A nő játékosan belekarolt Pitonba, aki megpróbálta kiélvezni minden pillanatát annak, hogy ilyen közel lehet ahhoz a nőhöz, akit egész életében szeretett.
A Három Seprűben aztán, minden ellenkező jel ellenére, csak egy vajsört ittak és indultak is vissza a kastélyba.
Lily, bár még önmagának sem vallotta be, különösen jól érzete magát aznap. Úgy érezte, hogy a veszekedés után valami megváltozott kettejük között. Szeretett Perselusszal lenni. Az utóbbi hetek kellemetlen érzései megszűnni látszottak. Eddig ugyanis egyedül érezte magát. Jamesszel olyan volt a házasságuk, mintha egy védőburokban élt volna, ami egyre csak dagadt, míg a végén kidurrant és ő ott állt egyedül, szemben a világgal, nem volt aki megvédje. De most már itt van Perselus. Mellette újra biztonságban érezhette magát. Persze, nem úgy, mint James mellett, de tudta, most már nincs egyedül.

Dumbledore megszaporázta lépteit, ahogy a folyosón haladt, kezében egy borítékkal. Még teljesen friss, alig pár perccel ezelőtt hozta a minisztérium egyik baglya, rendkívül jó hírekkel Siriusról. Nem csoda hát, hogy Lily volt az első, akivel meg akarta osztani az örömhírt, miszerint a férfi holnap a kastélyba érkezik. Éppen befordult a sarkon, mikor megpillantotta a főbejáraton belépő Perselust és Lilyt, akik azonnal észrevették a feléjük igyekvő igazgatót.
- Remek híreim vannak, Lily – mosolygott a nőre. – Sirius holnap idejön.
- Sirius?! – kapta szája elé kezét boldogan a boszorkány és Dumbledore nyakába ugrott az örömtől.
- Úgy van. És Remus is.
- Vannak még jó hírei, igazgató úr? – kérdezett vissza nevetve a nő. – Hát ez remek, nem, Perselus?
- De, remek. Majd szétvet a boldogság – válaszolt csendesen Piton. Úgy tűnt, egyedül ő nem örült annak, hogy Black visszatér. Mert az még rendben lenne, hogy nem ül az Azakbanban, de mi a fenének kell neki idejönnie. Pont most, mikor Lily nagy nehezen kilábalt a depresszióból. Black az állandó kesergésével csak visszarántja majd a mélybe. Az pedig már szinte mellékesnek tűnt, hogy gyűlöli azt a bolhás dögöt, aki miatt majdnem meghalt még gyerekkorukban. Bár így visszagondolva, jobb lett volna, ha inkább bekövetkezik a tragédia és akkor nem kellett volna élőhalottként mászkálnia majd’ két évtizeden keresztül.
- És mikor érkezik?
- Délután – válaszolt Dumbledore a boszorkánynak, akinek az arcáról lerítt, hogy mennyire boldog.
- Feltétlenül meg kell említenünk, hogy Perselusnak oroszlánrésze volt abban, hogy ő szabad lehet.
- Szerintem ezt nem kéne – ellenkezett a nevezett, mire Lily megsimogatta a karját, amolyan pótcselekvésként, nem tudva arról, hogy milyen hatással van ezzel a férfira.
Piton úgy érezte, mintha áram száguldana a végig a testén.
Már megint ugyanaz az érzés! Ezzel nem nagyon könnyíti meg a dolgát Lily.
- Jól vagy? – hallotta meg a nő hangját valahonnan nagyon távolról. Fásultan bólintott, majd engedélyt kért a távozásra és két furcsán csillogó szempár kíséretében elindult a lakosztálya felé.
A kék szemek gyanakodva, a zöldek pedig aggódva figyelték, ahogy befordul a sarkon és hallgatták a cipőtalpak koppanását, amint leszalad a lépcsőn, míg végül el nem hal.

Piton dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Bárcsak ne hibázott volna Dumbledore és arra az időre küldte volna vissza, amikor még halvány fogalma sem volt róla, hogyan érez Lily iránt. Vagy legalább az emlékeit törölte volna ki, mert ez így most nehéz. Nagyon nehéz.
Mindennap úgy lenni a nő közelében, hogy sosem érintheti meg úgy, ahogy szeretné. Többször volt már olyan, hogy szerette volna megsimogatni a bájos arcot, de nem lehetett, mert félt, hogy azzal mindent elrontana és az sokba fájna neki.
Még nem lehet! Ezzel intette magát türelemre minden egyes nap. Lily még gyászol.
De ha egyszer szerette őt! Fájt minden érintése, minden baráti gesztusa, amit felé tanúsított. Még levegőt is fájt venni a közelében, annyira fontos volt neki ez a nő.
Tehetetlenül terült el az ágyon, arcát kezébe temette és próbált nem Lilyre gondolni, de valami rejtélyes oknál fogva a gondolatai mindig visszaterelődtek rá: a nevetésére; ahogy belé karolt; a hajára, amit úgy felborzolt a szél, hogy kedve lett volna addig simogatni, amíg újra selymes nem lesz.
Kopogás zökkentette ki gondolataiból és mire a hang irányába nézett, Lily már bent is volt a szobájában, karján Harryvel.
- Jól vagy, Perselus?
- Hát persze – lökte magát ülő helyzetbe Piton és próbálta rendezni arcvonásait, hogy azok ne áruljanak el semmit, a szívében dúló viharokról. – Csak egy kicsit ledőltem. Miben segíthetek?
- Tulajdonképpen, csak aggódtam érted –azzal leült a férfi mellé az ágyra és vállára hatotta a fejét.
- Ez kedves tőled, de láthatod, semmi bajom.
- Igen, csak nem akarom, hogy bajod essék.
Piton hallgatott. Teljesen letaglózták Lily szavai. Fejét ő is Lily fejére hajtotta. Ki tudja, meddig ültek ott némán. Talán órákig, talán csak percekig. De jó volt, mert tudták, valami megváltozott. Ki tudja, talán végleg…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.