Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Aenigma

2008.07.03


Aenigma (Titokzatosság)

Potter a súlyosabb összecsapások elmúltával azonnal hivatalosan is nyilvánosságra hozta Piton halálának körülményeit és mindazt, ami a teljes körű rehabilitációhoz elegendő volt.
Hermionénak és Ronnak azonban ismételten beszámolt mindarról, beleértve saját gondolatait is, amit a Reggeli Prófétának vagy a Minisztériumnak nem kívánt újfent megszellőztetni. Annak a Prófétának, amelyik neki annyiszor tett keresztbe éveken át. Vagy annak a Minisztériumnak, amely oly sokszor hátráltatta, megbélyegezte azokat, akikkel épp nézeteltérése volt.

A győzelem után hetekkel már úgy vélte, diákkora megkeserítőjének halott anyja iránt érzett, halálba hamvadt, fojtogató szerelme nem tartozna a külvilágra. Bőven túl sokan hallották így is Voldemorthoz intézett szavait.
Talán mégsem kellett volna, még annak a két lábon járó kígyónak a párbaj előtti végletekig felhergelése okán sem, a férfi egész életét tálcán átnyújtani a közvélemény csámcsogásának. Utólag ez nem látszott olyan helyénvalónak, mint azon a lehetetlen, borzalmakkal teli éjszakán.

Barátai osztották ezt a nézetet. Ron ugyan még hozzá fűzött annyit, hogy „késő bánat, eb gondolat”. A fiú hamarosan túltette magát régi iskolai sérelmeiken is. A menekülésben és a harcokban történtek feldolgozása, főként pedig bátyja elvesztése viszont megrendítő gyorsasággal felnőtté komorította a korábban gyerekes fiút.
A Weasley család gyásza befejezett ténnyé változtatta a két barát elhatározását: aurornak jelentkeznek. A rendkívüli helyzetre való tekintettel már a képzés során számos esetben részt vettek az országban itt-ott még bujkáló halálfaló csoportok felszámolásában.

A fiatal nőt is megrázta Fred és annyi más társuk, ismerősük halála, addig is komolykodó arca még gyakrabban elborongott, bár emellett sokszor világított a szemében eltitkolt nyomozásának visszfénye.
Barátja elbeszélése a roxforti csata éjszakáján a rosszindulatú, nyers tanár boldogtalan ifjúságáról, a Harry édesanyja iránti heves érzelmeiről és emlékképei a haláláról nagyon megviselték.
A szemüveges fiú is sápadtan, szaggatottan idézte fel a történteket, valahányszor emlékeik előtörtek, hogyan találtak rá a haldokló férfira. Végül a lány kérésére megmutatta magukat az emlékeket is egy merengőben.
Ron határtalan döbbenettel, egy hang nélkül tért vissza a szobába, ahol ültek. Hermione, a talpraesett, higgadt iskolaelső halkan sírva bukkant elő a kőtálból.

A részleteket ilyen mélységben csak négyen ismerték, bár úgy tűnt, Lupin azért sejt valamit.
Tonkssal való hihetetlen megmenekülésük ugyancsak meglepte a Rend életben maradt tagjait: amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy semmilyen hathatós segítséget nem adhatnak Harrynek, a kicsire gondolva gyorsan kimondták egymásra a tetszhalott-bűbájt. A csata után barátaik közel egy napig siratták őket, ahogy ott feküdtek hidegen, sápadtan a holtak közt, míg elmúlt a varázslat hatása, és magukhoz tértek, a többiek nagy örömére. Meg Remuséra is, aki a Harryvel Dumbledore-nál tett léleklátogatás miatt ébredése pillanatáig meg volt győződve róla, hogy valóban halott, mert a bűbáj nem sikerült.

A harcok lecsendesedése után az indulatos, forrófejű Harry végleg egy komoly, az eddiginél is elszántabb fiatalembernek adta át a helyét. Fegyelmezettebb, és igen, szorgalmasabb lett, bár az életmódváltozásokat szemmel láthatóan nehezen kezelte. Jó darabig hiányzott neki az iskola, az utolsó tanévben lezajlott „rendhagyó” események ellenére is.

Ginnyvel való kapcsolata egészen új mélységeket adott az életének.
De a legfeltűnőbb változás az volt, hogy villámló szemekkel fojtotta bele a szót bárkibe, aki akármi rosszat szólt Pitonról. Úgy vélte, tartozik ezzel egykori ellenségének.
A Dumbledore – és a bölcs öregember személyéhez fűződő illúziói - elvesztése felett érzett fájdalma ugyan csak igen lassan enyhült, mégis, viszolygását a gyilkos áldozattá vált ellenlábastól a halál elsöpörte.

Hermione sokszor gondolkodott azon, vajon barátja miként reagálna, ha elmondana mindent. Hónapokig kereste a megoldást, hogyan mesélhetné el, mi is történt még azon a végzetes éjszakán a birtokon azon kívül, amiről mindenki értesült.

Az előző év szomorkás, diadalmas, de romeltakarító-gyászoló karácsonya előtti napokban jártak, mire felötlött benne a lehetőség: talán a főnixről kellene először beszélnie.
Aznap este elfulladó lélegzettel bukkant fel Harry kandallójában.

- Szia Harry! Szerinted hol van Fawkes?
- Szia Hermione! Fogalmam sincs, de hogy jutott ez most eszedbe? – nézett rá meglepetten a fiú.
- Nem fontos, csak gondoltam, te talán tudod, hova repülhetett a… - hagyta félbe lassan a mondatot.
-… a temetés után – bólintott a másik. – Talán Dumbledore már előre gondoskodott róla, és elküldte valahová.
- Valószínű, de hová? – Hermione lázas türelmetlenséggel gondolkodott.
- Igazán nem voltak olyan jóban, de esetleg mégis Aberforth-ra hagyta, nem gondolod?
- Hogy erre nem gondoltam! - szidta magát a lány. – Köszi, nem is tartalak fel tovább – és már lépett is vissza a kandallóba.
- Nincs mit, Mione, de hova sietsz?
- Tudod, még egy rakás dolgozat várja az asztalon, hogy beavasson a rúnák titkaiba. Szia! - intett búcsút kis félmosollyal, és egy pillanat múlva már el is tűnt a zöld lángok közt.

A Fiú, Aki Legyőzte Voldemortot, hosszan bámult utána. Érezte, hogy Hermione titkol valamit, ismeretségük hosszú évei alatt pedig megszokta, hogy kiderítse az előle elzárt információkat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.