Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. Éjszakai küldetés

2008.05.22

Piton fel-alá járkált a hálótoronyban. Még legalább egy óra, míg besötétedik. Addig ki kellene találnia, hogy mit csináljon Hagrid átkozott bestiáival. Az lenne a legjobb, ha egyszerűn csak eltűntethetné őket – de kételkedett benne, hogy a jelenleg is sértett vadőr valaha is szóba állna vele, ha megtenné.


 


Idegesen belerúgott a ládájába, és a kikészített kis fiola a kék bájitallal megremegett a tetején. Akármit mondd is Albus és Poppy, be fog szökni Hermionéhoz, meg ahhoz a két féleszűhöz, és megitatja velük a szérumot. Akkor szinte biztos, hogy semmi nyoma nem marad az incidensnek.


A zökkenő láda zajára Neville elhúzta az ágya körüli függönyt, és kinézett. A kezében egy könyvet szorongatott.


 


- Antonius, minden rendben?


 


- Fantasztikus! Jobb nem is lehetne… - felelte szarkasztikusan.


 


- Hallottam mi történt Harryékkel… - felelte a fiú együtt érzően. – Én is le akartam menni meglátogatni őket, de Madam Pomfrey nem enged be senkit. – Elgondolkodva nézett a zaklatott szobatársára.


 


– Ne aggódj, nem lesz Hermionénak semmi baja. Sokkal csúnyább dolgokat is rendbe tett már Madam Pomfrey. A Trimágus Tusán is, amikor Cedric…


 


- Tudom lángolt az egész feje, de rákente a csodakrémet, és hipp-hopp, nem lett semmi baja!


 


- Nos igen. Tudod, még mindig olyan ijesztő tud lenni, ha ilyeneket mondasz.


 


Piton értetlenkedve nézett rá.


 


- Úgy értem, ha így látsz valamit. Mert ugye, nem voltál ott. Vagy már mesélte valaki? Na mindegy. Idővel nagyjából meg lehet szokni, de akkor is ijesztő… mindig az jut az eszembe, hogy vajon rólam mit tudhatsz, amiről én nem tudok…


 


- Hogy évekig csak a kedvenc plüsskutyáddal tudtál aludni, és minden este egy sütit csempésztél a párnád alá…


 


Neville elkerekedett szemmel berántotta a függönyt, és onnan szólt ki:


 


- Tudod mit? Inkább nem akarom tudni a többit.


 


Piton magában elmosolyodott, és életében először hálás volt, hogy Auguszta Longbottom olyan lelkesen mesélt az unokájáról azokon a teadélutánokon, amit az idős boszorkányok Klubja szervezett… és amit szociális munkaként kötelezően látogatnia kellett. Szociális munka, phö! Csak Albus ki akarta húzni magát alóla…


 


Ez persze még mindig nem válasz arra, hogy mit csináljon azokkal az átkozott lobbanlovakkal.


Persze lepasszolhatná ő is őket Charleynak, de kételkedett benne, hogy jó ötlet lenne. Egyrészt nem akarta bajba keverni a Weasley fiút – senki nem örülne, ha egyszer csak azon a területen, amire neki kell vigyázni, keverékállatok jelennének meg. Másfelől, nem is igen tudja értesíteni.


Persze az sem lenne rossz ötlet, hogy a Malfoy kúriában elereszti őket… Kár, hogy Draco kihallgatta a beszélgetést, és azonnal tudnák, honnan jöttek. Pedig úgy megnézné, ahogy Lucius próbálja oltani az átkozott rózsagyűjteményét, vagy hogy Narcissa a ruhásszekrénye elé veti magát… nem mintha ezzel bármit sikerülne megmentenie. Hehe.


 


Piton megrázta a fejét. Akármilyen szórakoztatóak is a gondolatok, ezzel nem jut semmire. Majd ha megmentette a világot, akkor ráér ezen gondolkodni. És akkor Harryékkel is megosztja az ötleteit. Értékelni fogják.


 


Lázasan töprengett, hogy mit tehetne. A lovakat valahol el kell engednie, ez biztos. Valami védett területen, ahova a muglik nem tévednek be. Ahonnan nem léphetnek meg. Ami elég messze van Roxforttól, hogy ne keveredjenek gyanúba.


Egy térkép kellene a sárkányrezervátumokról.


 


---


 


Piton a térkép fölé görnyedve ült, és tanulmányozta a lehetőségeit. Legszívesebben egy thesztrálrezervátumban engedte volna el őket – könnyebben megközelíthetőek, és sokkal biztonságosabbak. Hagrid nem túlzott, amikor azt mondta, hogy a Roxforti az egyetlen szelíd horda Nagy-Britanniában. De tartott tőle, hogy a lobbanlovaknak erőszakosabb a természete, és nem akarta egyetlen ártatlan élőlény életét sem feláldozni…


 


A tekintete megakadt az egyik elkerített területen. A hebridai feketék és egy Thesztral-horda rezervátuma egymás mellett! Szuper! Így akár az új faj… hm… természetes körülmények között is létrejöhetett… És ez magyarázat arra, miért van a lobbanlovaknak kis szarva. A hebridaiak homlokán is van… igaz, jóval nagyobb. Tökéletes.


 


Gyorsan körbepillantott, és meggyőződött, hogy Madam Cvikker még véletlenül sincs a közelben, majd a talárja zsebébe süllyesztette a térképet, és kisétált a folyosóra. Nos… irány a Szükség Szobája… még szüksége lesz egy-két apróságra, mielőtt útnak indul.


 


---


 


Már kilenc óra felé járt az idő, amikor kilépett a teremből, és a hatalmas ajtó visszaolvadt a falba. A hátizsákjában rengeteg megbűvölt kantár volt – a bűbáj majd engedelmességre kényszeríti őket. Ami pedig a lángot illeti: tett egy nagy zsákot mindegyiknek a pofájához. Láthatatlan, és tökéletes légáteresztő, de a hőátadást nem tesz lehetővé. Tökéletes. Egyszerűen tökéletes.


 


A visszaútra készített magának egy zsupszkulcsot – nem közvetlen Roxfortba, a Szt. Mungót ért támadás után az igazgató szinte lehetetlenné tette, hogy valaki az iskolán belülre érkezzen vele. Hanem a birtok széléhez. Ott van valahol egy bejárat, amiről nem tudnak sokan… valószínű, hogy Albus igen, és lezárta, de azon azért be fog tudni jönni… majd később visszatetszi a védőbűbájokat… Igaz, ez némi sétát jelent majd a Tiltott Rengetegben.


 


Körülpillantott a folyosón, majd láthatatlanná vált, és lesétált a vadőr kunyhója felé- Út közben találkozott McGalagonnyal, és magában hálát adott az égnek, hogy még az év lején megfőzte a láthatatlanná tévő bájitalt. A Bejárati csarnokban csendben megvárta, amíg elhalnak a házvezetője léptei, majd óvatosan kinyitotta a hatalmas tölgyfaajtót, és kisurrant az éjszakába.


 


Pár perccel később már Hagrid ajtaján dörömbölt.


Bentről nehéz csoszogás hallatszott, majd hamarosan feltárult az ajtó, és megjelent a vadőr szőrös képe.


 


- Ki… ja csak te vagy az… - mondta köszönés helyett, és ugyanazzal a mozdulattal be akarta csukni az ajtót.


 


- Hagrid, beszélnünk kell! - próbálkozott kétségbeesetten, de úgy tűnt, mintha a falnak beszélne. Az ajtó döngve bevágódott mögötte.


 


- Hát jó – folytatta a volt Mardekáros tanár – akkor engem sem érdekel, hogy holnap estére jön a veszélyes lények likvidálását jóváhagyó bizottság, hogy a lobbanlovaiddal végezzenek…


 


Erre azonnal felnyílt az ajtó, és Hagrid döbbenten meredt Pitonra.


 


- Mit mondtál?


 


- Malfoy tud a lovakról. Ha holnap Caramel itt találja őket, nem csak, hogy kivégzik mindegyiket, de téged egyenesen visznek Azkabanba. Azért jöttem le, hogy segítsek. Nem akarom, hogy bajuk essen – hazudta. Úgy látszott azonban, hogy a szavaival elérte a kívánt hatást. Az óriás megeredő könnyekkel a nyakába vetette magát, és a vállán zokogott. Piton pedig kis híján összeroskadt.


 


- Tudtam, hogy nem vagy olyan szívtelen, amilyennek látszol – zokogta. – Tudtam, hogy csak Harryék miatt aggódsz… első naptól kezdve szeretted az állatokat…


 


Perselus nagy nehezen beterelte az óriás a kunyhóba, és megitatott vele egy bögre lángnyelv whiskyt, hogy megnyugodjon.


 


- Figyel Hagrid, gyorsan kell cselekednünk, különben nagy lesz a baj. Most azonnal kimegyünk, felszerszámozzuk őket, és én elrepülök velük egy rezervátumba, ahol jó helyük lesz. Gyere te is, búcsúzz el tőlük…


 


Pár perc múlva a vadőr távolba révedő tekintettel lépegetett Piton után, a lobbanlovak karámja felé. A kerítéshez közeledve meg-megvillantak a sötétben a zöld fénycsóvák.


 


- Én idekinn megvárlak – jelentette be biztos távolságban a kerítéstől. Öt perc, Hagrid, nem több, mert sietnünk kell.


 


Amíg a vadőr zokogva simogatta és ölelgette utoljára a lovakat, Piton fázósan toporgott a hóban. A sokéves kémkedés már megtanította, hogy ne hagyja lankadni a figyelmét. Élénken fürkészte a tekintete a környéket, de nem látott semmi gyanúsat. A Pillantása a karámra tévedt, és megrökönyödve látta, hogy a lobbanlovak milyen szeretettel és gyengédséggel bánnak Hagriddal. Talán a félóriás mégsem tévedett olyan nagyon nagyot az állatokkal kapcsolatban.


 


Amikor azonban megpróbálta megközelíteni a karámot, azok dühösen, fújtatva meredtek rá. Nem akart úgy járni, mint Harry vagy Hermione. Elővette a pálcáját, és sorban elkábította az állatokat – mármint az első néhányat, a többi galopplova megindult felé. Olyan gyorsan lődözte az átkokat, ahogy csak tudta, de amikor már nagyon közel jártak hozzá, jobbnak látta, ha menekülőre foga. Ahogy azonban a lángok hatótávolságán kívülre ért, a lovak visszahátráltak, így Piton sem érhette el őket az átkokkal. Magában káromkodott egyet, és a kerítésre meredt. A kastélyban kihunytak a folyosókon a fények – tíz óra van. Ha valaki itt meglátja…


 


A kezében szorongatott pálcájával elvégezte a Vadóc Vendelin-féle hőhűtő bűbájt, és visszasétált a karámhoz. A lovak összeszűkült szemmel figyelték, és amint elég közel ért hozzájuk, tüzet nyitottak rá. Piton pedig elkábította őket.


Pár perc múlva ott térdelt az állatok mellett a földön, és Hagrid segítségével nagy nehezen felrakta rájuk a zablát és hámot. Melyikre üljön?


 


- Hagrid, melyik a csorda vezére?


 


- Az ott – mutatott az óriás búsan az egyik ernyedt testre. – Lorthibar..


 


Piton felerősítette az állat hátára a nyerget, amikor megakadt a tekintette Trollopon, a kiscsikón.


 


- Felteszem, Trollop még nem tud repülni?


 


- Nem, még nagyon kicsike…


 


Perselus magában káromkodott egyet, és azon gondolkodott, hogyan oldhatná meg a kis állat szállítását.


 


Készíteni kell egy hámot – jelentette ki. – Majd az anyja és az apja elécipelik…


 


Mire felkötötték az állatokra a hámot, és Trollopot is sikerült úgy rögzíteni, hogy ne legyen semmi baja, de ki se essen, jócskán elmúlt tizenegy óra is.


 


- Rendben – simította ki az izzadt fürtöket a homlokából Piton. – Akkor…. a kantárokat a kerítéshez kötöm, és hagyom, hogy magukhoz térjenek, aztán körbejáratom Lorthibart, és ha már fel tudok ülni a hátára, a többivel is járok egy-két kört, majd az összes kantárt megfogom, és viszlát…


 


Amilyen nehéznek hangzott a feladat, olyan bonyolult volt. Háromnegyed óra múlva végre fenn ült Lorthibar hátán, és minden lobbanló engedelmesen trappolt utána, de el sem tudta képzelni, hogy fognak felszállni.


 


- Hagrid, segíts rávenni őket, hogy felszálljanak!


Az óriás odalépett Piton lovához, megsimogatta a fejét.


 


- Sajnálom, Lorthibar, de el kell mennetek. Antonius vigyázni fog rátok. Ha nem mentek… mindketten nagy bajban leszünk… - a ló leeresztette a fejét, Hagrid rácsapott a farára.


 


Abban a pillanatba vagy harminc pár szár csapkodni kezdett, majd hamarosan valamennyien a levegőbe emelkedtek. Piton még repült velük egy kört kifutó felett, ami eddig az otthonuk volt, hogy az óriás elbúcsúzhasson tőlük, majd elnyelte őket az éjszaka.


 


---


 


Amíg a lovakat egrecíroztatta, addig melege volt. Amikor már tíz perce suhantak (elég nagy sebességgel) Időről időre aggódva lepillantott a hámban himbálózó kis csikóra. Aggódott a kiscsikóért, akármennyire utálta is ezeket a lovakat, meg hogy ahelyett, hogy a Griffendél torony klubhelyiségében ülhetne a barátaival, vagy valahol egész máshol lehetne Hermionével, itt fog halára fagyni. Legalább a bájitalának hála, Harryék holnapra kijöhetnek… mire ő elvégezte a piszkos munkát.


 


Óvatosan előhúzott egy iránytűt a zsebéből, hogy ellenőrizze, jóféle haladnak-e. Elégedetten visszarakta a zsebébe. Ha minden jól megy, ilyen sebesség mellett csak két óra, és lefagy a füle…. és megérkeznek. Lassan, nehogy megijessze a lovakat, elővette a pálcáját, és melegítő bűbájt szórt a köpenyére, a hőhűtő mellé. Jobb. Sokkal jobb. Már csak egy sapka kellene …


 


Jobb hiányában egy buborékfej bűbájjal védte meg a füleit attól, hogy egyszer csak majd úgy döntsenek, elhagyják…


 


A táj gyorsan változott alattuk, ahogy repültek, és már fél óra múlva látni lehetett a fel-felvillanó zöld fényeket – a sárkányrezervátumot.


 


Amikor már a tagjai kezdtek lassan zsibbadni a görcsös tartástól, megpillantotta a határt jelentő szilákat. Meghúzta a kantárt, és a lobbanlovak lelassítottak, majd lassan ereszkedni kezdtek. Remélte, hogy a sziklás terepen nem lesz semmi baja Trollopnak. hamarosan a paták földet értek, ő pedig aggódva körbenézett, de a kiscsikó vidáman csapkodott a szárnyaival, a felnőtteket próbálva utánozni. Nem sok sikerrel.


 


Piton megnyugodva megfordult a nyeregben. Valahogy le kell szednie róluk a hámot, különben veszélyben lesznek. Meglendítette a pálcáját, és ismét elkábította a most már fáradtan ácsorgó lobbanlovakat.


 


Tíz perccel később már egyiken sem maradt hám. Eltűntetni sokkal egyszerűbb volt, mint nagy nehezen rájuk adni. És most mi legyen?


 


Nem hagyhatja itt őket, csak úgy. Fel kell ébresztenie őket. Csakhogy. Hiába véd a lángok ellen a köpenye, ha ezek lerohanják, és átdöfik, akkor neki annyi.


 


Egy hirtelen ötlettől vezérelve karámot bűvölt köréjük. A lovak lassan szédelegve felálltak, de semmilyen jelét nem adták, hogy meg akarnák támadni. Egy darabig kábán néztek rá, azt mintha félnének tőle, elhúzódtak a karám másik végébe.


 


Piton elégedetten nézett rájuk. Úgy tűnik, egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy megszelídítse őket.


Egy mardekáros mosollyal előhúzta a zsupszkulcsot, hogy kéznél legyen, mielőtt eltűnteti a karámot. Már lendítette volna a pálcáját, amikor mély morgást hallott a háta mögül. Ösztönösen hátrafordult, és a vér azonnal lefutott az arcából.


A sziklahalom, ahova leszállt, egy sárkány fészke volt.


 


A tulajdonosa, egy hebridai fekete, pedig nem vette jó néven az éjszakai látogatást.


 


Perselus tudta, hogy minden pillanat számít. Ösztönösen egy kötőhártya-gyújtóátkot bombázott a szemébe, és félreugrott. A sárkány tántorogva, üvöltve okádott tüzet arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban Perselus állt. A következő másodpercben eltűntette a karámot, a lobbanlovak pedig menekülőre fogták a dolgot.


 


 A hebridai ezalatt valamennyire magához tért, és kinyitotta a szemét. Megpillantva a bájitaltanárt azonnal célzott.


 


Piton még érezte, hogy a lángok forrósága pillanatokon belül megtöri a védőbűbájt, amikor a zsupszkulcs aktiválódott, és elnyelte a zúgó forgatag.


 


Amikor a lába Roxfort kapujánál a földnek csapódott, remegve összeroskadt. A fülében még dübörgött a vér. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy másnap már nem fog felébredni. Csendben ült a földön, várva, hogy a lábai ismét elbírják.


Amikor lassan a vérében kerengő adrenalin szintje lecsökkent, felállt, és hozzálátott, hogy kinyissa a kaput.


 


---


 


Néma csend mindenhol. Ez jó. Az órájára pillantott. Hajnali fél három. Legszívesebben hangosan felnyögött volna, ha nem tart attól, hogy valaki elkapja. Nesztelenül átvágott a bejárati csarnokon, és a Griffendél-torony felé vette az irányt. A lépcsőn azonban lépések zaja ütötte meg a fülét. Azonnal a falhoz lapult, becsukta a szemét és koncentrált, hogy láthatatlanná váljon. Hamarosan megjelent a lépcső tetején Minerva skótkockás fürdőköpenye. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy a házvezetője elsétáljon mellette, legnagyobb megdöbbenésére azonban McGalagony felemelte a pálcáját.


 


- Mégis Allyway, mit képzel magáról, mit keres a folyosón hajnali fél háromkor?


 


Piton riadtan magára pillantott, és csak akkor vette észre, hogy nem láthatatlan. Döbbenten tátogva meredt az átváltoztatástan tanárnőre. Mi történt? Ismét erősen koncentrál, de legnagyobb elkeseredésére, nem történt semmi. Ez csak egy rossz álom lehet.


 


Aztán eszébe jutott. A főzet mindössze egy hétig hat. Tegnap este, amikor elindult, az volt az utolsó nap. Megfeledkezett arról, hogy éjfél elmúlt, és az idő lejárt… ha ezt tudja, akkor kiábrándítja magát, és fellebeg a plafon mellé..


 


- Allyway, méltatna arra, hogy válaszol?


 


- Nos, én… én csak … - Piton agya lázasan dolgozott egy hazugságon, de tini hormonjai megint beleszóltak a dologba. A szíve olyan hevesen kalapált, hogy alig hallott tőle, és képtelenebbnél képtelenebb ötletek árasztották el a fejét. Úgyhogy kimondta ez első dolgot, amiben nem szerepelt, hogy marslakók rabolták el, vagy meg kellett mentenie a világot:


 


- Ma este van az első negyedhold, és harmatfüvet gyűjtöttem, mert akkor a leghatásosabb, ha…


 


McGalagony szája pengevékonyra húzódott.


 


- Bimba professzor már begyűjtötte a füvet, amit az üvegházakban nevelt. De maga is nagyon jól tudta, hogy nincs odakinn semmi keresnivalója, pláne az üvegházakban. Nem tudom, mit csinált, de nagyot csalódtam magában, Allyway. Ötven pont a Griffendéltől, és büntetőmunka. Mélységesen szégyellje magát, és menjen vissza a Griffendél-toronyba…


 


Piton magában káromkodott egyet, amiért nem talált ki valami jobb mesét. Amiért nem rejtőzött el. Lehajtotta a fejét, hogy McGalagony azt higgye, mélyen megbánta bűneit, és hogy ne lássa a szemében szikrázó haragot. Lassan megindult felfele a lépcsőn, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.