Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. Fejezet

2008.02.27

Harry másnap reggel ismét egyedül találta magát a hálószobában. Miközben az álmot dörzsölte a szeméből az ágy szélén ülve, megfogadta, hogy leszoktatja Perselust erről a cseppet sem romantikus szokásáról, miszerint folyton otthagyja őt.

A nappaliba nyitva a férfit éppen levélírás közben találta.
– Jó reggelt – köszönt és odasétált az asztalhoz.
Perselus felpillantott rá az írásból.
– Nocsak, jó reggelt – gúnyosan felvonta egyik szemöldökét. – Még nincs dél.
– Ha-ha – Harry megkerülte a széket, amin Perselus ült és a válla fölött rápillantott a pergamenre. – Mi ez?
Valami listának tűnt.
– Gondoltam, bemehetnél Londonba beszerezni pár dolgot, és akkor egyúttal elvinnéd ezt a levelet – mutatott az asztalon már lepecsételve heverő borítékra.
– Minek menjek Londonba? – kérdezte a fürdőszoba felé menet Harry.
– Hát a párizsi úthoz kéne néhány holmi – mondta Perselus olyan hangsúllyal, mintha ez teljességgel egyértelmű lenne.

Harry megtorpant és visszafordult.
– Te aztán nem sokat teketóriázol – nézett Perselusra vigyorogva. – Mégis mikor akarsz indulni? Holnap?
– Igen – felelte szenvtelenül a férfi és belemártotta a tintásüvegcsébe pennáját.
Harry mosolyogva megcsóválta a fejét és bevonult a fürdőszobába.

Perselus az a típusú ember volt, aki ha a fejébe vett valamit, akkor nem tágított addig, míg meg nem valósította azt. Így volt ezzel most is. Nem értette, miért döbbent meg úgy Harry az ötletén. A holnapi nap éppen úgy megfelel arra, hogy Párizsba utazzanak, mint bármelyik másik. Na hát akkor.

Harry reggeli után magához vette a levelet, amit Perselus a patikáriusnak írt, miszerint egy ideig nélkülöznie kell majd a bájitalait, és a listát, amibe a fiú még indulás előtt belepillantott.

– Minek nekem szmoking?! – kiáltott fel hirtelen.
Perselus halálos nyugalommal nézett vissza rá.
– Mégsem jöhetsz farmerben az Operába.
– Operába? – visszhangozta döbbenten Harry.
– Természetesen.
– És… – Harry belenyugodott, hogy gazdagodni fog egy új szmokinggal, és tovább fürkészte a listát újabb meglepő dolgok után kutatva, de nem talált semmit.

Zsebre tette a pergament és a kijárat felé indult.
– Beugrom még a Grimmauld térre is a ruháimért – közölte.
Perselus kicsit grimaszolt, aztán Harry kérdő tekintetére végül kinyögte.
– Mégis mit akarsz mondani Lupinnak?
– Az igazat – vont vállat Harry. – Hogy párizsi kéjutazásra indulok veled, és pár hétig semmiképp ne számítson rám…

Még be sem fejezhette a mondatot, Perselus máris karjainak csapdájába zárta őt és így hallgattatta el.
– Ha megteszed, megöllek – susogta, de Harry csak nevetett.
– Ugyan, akkor kénytelen lennél lemondani a további büntetőmunkákról velem – a férfi olyan szúrós tekintettel méregette, hogy Harry végül megadta magát és felsóhajtott. – Jó, jó, majd azt mondom, lejárt a megállapodás, most, hogy megszületett a baba, én is mehetek világgá kedvemre.
Megcsókolta Perselust, aki még mindig igen mogorva képet vágott.
– Majd jövök – kibontakozott a férfi karjaiból és kilépett az ajtón. Búcsúzóul még elvigyorodott szélesen, aztán dehoppanált.

Először az Abszol útra ment, hogy elvigye a levelet a patikába, valamint beszerezzen pár a listán szereplő apróságot. A patikárius a homlokát ráncolva olvasta a levelet, majd kissé elkeseredetten nézett fel Harryre.
– Nem örülök – mondta. – Az egyik legjobb szállítóm hetekig nem lesz elérhető… de hát, mit tudnánk tenni.
Felsóhajtott.
– Mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre – mosolygott Harry.
A patikárius elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét.
– Honnan ismeri a levél küldőjét, Mr. Potter?
– Hm… régi jó ismerősöm.
– Valóban?
Harry bólintott, majd kezet nyújtott a pult mögött továbbra is csalódottan ácsorgó férfinak.
– Minden jót – köszönt el.
– Magának is, Mr. Potter – búcsúzott a patikárius.

Harry ezután a Gringottsba ment, hogy pénzt vegyen ki a saját és a Perselus széfjéből is, aztán a galleonokat és knútokat beváltotta euróba és francia varázslópénzbe. Betért a Czikornyai és Patzába, ahol már várta egy megrendelt könyv és a Bájitaltani Szemle legújabb száma.

Ezután visszatért a mugli Londonba, és a Perselus által felírt szabóságban beszerzett magának egy fekete szmokingot. Fogalma sem volt, hogy a férfi honnan ilyen tájékozott, ami a város mugli részét illeti, de sejtette, hogy Perselus nem olyan beszűkült látókörű, mint sok varázsló ismerőse, és fordított időt arra, hogy megismerje a varázsvilágon kívüli életet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy múzeum- és operalátogatás egyaránt szerepelt a terveikben.

Miután véleménye szerint egy vagyont ott hagyott a szabóságban, elindult a Grimmauld térre. Az utazás és az elmúlt napok felett érzett boldogsága azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, ahogy belépett a 12-es szám ajtaján.

– Hol voltál? – kérdezte a háta mögött egy hideg hang, amikor az ajtót csukta be.
Megfordult és szembe találta magát az igencsak dühös Remus Lupinnal. Még meg sem szólalhatott, a férfi máris karon fogta és bevonszolta a konyhába.
– Mi bajod van? – kérdezte mérgelődve Harry, miközben karját dörzsölgette.
– Hogy nekem mi bajom van? – kérdezett vissza dühtől remegő hangon a férfi. – Nem is tudom, ki rohant el egy szó nélkül tegnap előtt. Perselusnál voltál?

Harry lelkét elöntötte a lelkiismeret furdalás. Meg sem fordult a fejében, hogy Remus és Tonks – ó, Tonks! – mit élhetett át az ő újabb felelőtlen eltűnése miatt.
– Ne haragudj, Remus, én akartam szólni, de...
– De nem tetted – vágott közbe fagyosan amaz.
– Sajnálom. Tonks hogy van?
– Remekül, köszönöm kérdésed – Remus arca még mindig hátborzongatóan kemény volt és mosolytalan.
– És Teddy?
– Hol voltál?
Harry lesütötte a szemét.
– Perselusnál – suttogta.
Úgy érezte, ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy mindenféle kitalált mesékkel traktálja Remust. De arra azért nem vállalkozott, hogy elmondja a teljes igazságot.

– Mi folyik itt, Harry? – kérdezte csendesen, teljesen megváltozott hangon Remus.
Harry felnézett rá és inkább szomorúságot látott a férfi arcán, mint dühöt.
– Mi csak… – kiszáradt a szája, egyszerűen képtelen volt elmondani neki.
– Ti micsoda? Ne nézz bolondnak, láttam, micsoda színjátékot vágtatok le, amíg Perselus itt volt. Szabályosan bujkált előled, te meg azt mondtad, nála voltál, mikor eltűntél, és most is… miért nem bízol bennem?
– Én bízom benned! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry. – De ez… nem tudom, hogyan mondjam el, hogy ne utálj meg…

Remus szótlanul nézte.
– Mi lehet az, amit ennyire félsz elmondani nekem? – kérdezte végül lassan.
Aztán – Harry látta, ahogy a felismerés átfut az arcán – picit eltátotta a száját és hitetlenül meredt rá.
– Harry… azt akarod mondani…
– Megyek, összeszedem a holmimat – mondta suttogva Harry, és már menekült is ki a konyhából, hogy ne kelljen többé Remus szemébe néznie.

Felszaladt a lépcsőn és bevágta maga mögött szobája ajtaját. Egy percig csak arra figyelt, hogy csillapodik le a szívverése és légzése, aztán nekilátott régi iskolai ládájába bedobálni ruháit, könyveit. Kísértetiesen emlékeztette ez az egész arra, amikor legutóbb felrohant ide és hasonló hévvel látott a csomagolásnak. Ő nem akarta ezt! Nem akart megint veszekedni Remusszal, nem akart úgy távozni, mint egy vásott kölyök… Könnyek kezdték csípni a szemét, dühösen rázta meg a fejét.

Lecsapta a láda tetejét, berakta a méltatlankodó Hedviget a kalitkájába és elindult lefelé.
Attól félt, hogy Remus odalent fogja várni a lépcső aljában, de nem. A bejárati ajtó mellé rakta csomagjait, majd nagyot sóhajtva bekopogott a szalonba. Nem akart úgy elmenni, hogy most nem köszön el Tonkstól.

– Szabad – szólt ki egy női hang.
Harry reménykedett, hogy csak Tonks lesz a szobában, de csalódnia kellett. A bölcső mellett ott állt Remus, holtsápadtan, komor arccal. Tonks odasietett Harryhez, és megölelte a fiút.
– Jaj, úgy örülök neked, Harry – mondta a nő vidáman. – Remus mondta, hogy akkor mentél el múltkor, mikor éppen aludtam. Na, és sikerült valami szép kis házat találnod Franciaországban?

Harry döbbenten nézett Remusra, aki éppen a kis Teddy fölé hajolt és kiemelte a bölcsőből. Hirtelen végtelen hálát érzett a férfi iránt, de a bűntudat is felerősödött a szívében. Tonks mosolygó arcára pillantott, és ő maga is megkísérelt egy halvány vigyort.

– Igen… én… éppen indulok. Csak beugrottam a ruháimért.
Tonks csalódottan bólintott.
– Reméltem, hogy maradsz még kicsit, legalább teára.
Harry újra Remusra nézett és megrázta a fejét.
– Sajnos nem lehet. És… hogy vagy?
– Ó, remekül – csacsogott Tonks és odavezette Harryt a Teddyt karjában tartó Remushoz. – Nézd, milyen gyönyörű… és én is nagyszerűen érzem magam. Szeretnénk majd valahogy meghálálni Perselusnak, amit tett, de nem tudom, hogyan érhetnénk el. Tényleg, Harry! Hiszen, te hoztad ide, akkor biztosan tudnál neki szólni, nem?

Harry torka elszorult.
– Igen, talán…
– Igazán nagyszerű, hogy legalább te tudod, hol bujkál – nevetett Tonks. – De mégis hogy találtál rá?
– Most már tényleg mennem kell, sajnálom – mondta sietve Harry és elindult kifelé. – Örülök, hogy jól vagytok. Majd… majd írok, rendben?
– Jó, persze – motyogta Tonks értetlenül, és követte Harryt az előszobába.

A fiú az ajtóból még visszaszólt:
– Viszlát, Remus – a férfi csak biccentett és újra fiához fordult. – Tonks.
Megölelte a nőt és felmarkolta ládáját, meg Hedvig kalitkáját. Nem mert újra ránézni Tonksra, minden vágya az volt, hogy minél hamarabb eltűnhessen innen.
– Vigyázz magadra, Harry! – hallotta még a nő hangját, ahogy leszaladt a lépcsőn és vissza sem nézve dehoppanált.

– Hát itt vagy – nézett föl Perselus egy könyvből, de rögtön elhallgatott, amint meglátta a belépő Harryt. – Mi történt?
Odasietett a láthatóan zaklatott fiúhoz, aki éppen letette ládáját és a kalitkát.
– Semmi – motyogta Harry és nem nézett fel a férfi arcára.

Perselust azonban nem lehetett lerázni egy egyszerű „semmi”-vel. Megfogta Harry könyökét és odavezette a kanapéhoz. Nem túl finoman leültette, aztán letérdelt elé a szőnyegre. Harry ültében kicsit összegörnyedt, és semmi pénzért nem nézett volna az előtte térdelő szemébe.

– Harry, mi történt? – ismételte meg a kérdést árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában Perselus.
Harry nagyot sóhajtott.
– Mondtam, hogy be fogok nézni Re… a Grimmauld térre.
Perselus számára minden nyilvánvalóvá vált.
– Értem – mondta csendesen. – Veszekedtetek?
Harry megrázta a fejét, aztán mégiscsak belenézett a fekete szempárba. Nehezen vette a levegőt.
– Vagyis… azt hiszem.
Perselus felvonta a szemöldökét.
– Elmondtad neki? – kérdezte halkan, előre félve a választól. Ő még ma meg akarta látogatni Tonksot és a gyereket, mielőtt hetekre elhagyná az országot…

– Nem – suttogta Harry, és kétségbeesetten fürkészte a másik arcát, vigasztalást keresve. – De azt hiszem, sejti… olyan volt, mintha kitalálta volna, vagy nem is tudom…
Nem bírta folytatni, már így is gombóc volt a torkában, és félt, hogyha tovább beszél, a végén elsírja magát, amit pedig semmiképpen sem akart Perselus előtt.

Perselus nem volt gyakorlott vigasztaló, most is kicsit zavarba jött attól, hogy Harry minden bizonnyal tőle várt támogatást. Egyik kezét a fiú térdére fektette, jobbjával pedig megfogta a fiú ökölbe szorított kezét. Harry hálásan tekintett rá és ő megkönnyebbült, hogy talán csak ennyit kellett tennie.

– Holnap elmegyünk és…
– Igen, Párizsba – mosolyodott el reszketegen Harry, aztán váratlanul a férfi karjaiba vetette magát, hogy az elvesztve egyensúlyát hanyatt esett a szőnyegen. Harry nevetett és elhelyezkedett fölötte.
– Ez mire volt jó? – kérdezte morogva Perselus, de a fiú egy csókkal elhallgattatta.
– Lazíts – suttogta. – Várnak ránk a nagy, francia kalandok.
– Múzeumok, képtárak és opera, ugye így gondoltad?
Harry a szemét forgatta, de nem tudta elrejteni mosolyát.
– Hát persze!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.