Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. Fejezet

2008.02.27

Reggel csodás illatokra ébredt. Felült az ágyban és szimatolt, közben megpróbálta kidörzsölni a szeméből az álmot. Éppen nagyot ásított, mikor közvetlenül az orra előtt valami nagyon édes és meleg dolog jelent meg. Kipattantak a szemei és meglátta maga előtt Perselus kezét, benne egy apró, még szinte gőzölgő fánkocskával, aminek a tetején egy csöpp narancslekvár csücsült.

Perselus alig tudta visszafogni magát az ásítozó, szimatoló, csukott szemű Harry láttán. És mikor a fiú rámosolygott és szájával kivette ujjai közül a fánkot, hatalmas önuralma mentette meg csak attól, hogy egész napját az ágyban legyen kénytelen tölteni. Természetesen nem egyedül.

– Édes – mormolta Harry és lenyelte a süteményt. Aztán odahajolt Perselushoz és egy ragacsos csókot lehelt az orrára.
– Mit mondasz? – kérdezte kis felháborodással a hangjában a férfi. Ha Harry elkezdi őt ostoba jelzőkkel illetni, akkor…
– A fánk…édes – újabb csók, ezúttal a homlokára.
Perselus végtelenül megkönnyebbült.
– Hozattam fel reggelit – mondta, és feltápászkodott az ágyról.
Harry csalódottan lebiggyesztette a száját.

Perselus elfordult. Koncentrálj – mondta magának. – Városnézés, múzeumok, koncentrálj!

Harry lassan felkelt, magára kapott egy köntöst, és átslattyogott a másik szobába, ahol valóságos lakoma várta. Két nagy baguette, vaj, sajtok, tea, tej, gyümölcs, apró tengeri halak olajban és egy halom azokból az édes kis fánkocskákból.

Perselus letelepedett egy székre, felkapta az asztalról a Reggeli Próféta londoni számát és nagy papírcsörgés közepette elmerült benne. Harry is leült, megfogta az egyik baguettet, egy ideig csodálkozva nézegette és forgatta, majd levágott belőle négy karikát.

– Mit kell ezzel csinálni? – kérdezte tanácstalanul és az újságra nézett, ami mögött Perselust sejtette.
– Vajazd meg. Egyél hozzá sajtot, lekvárt, heringet, akármit.
– Egyszerre? – cukkolta a fiú.
– Ne légy ostoba.
– Jó, akkor most teszek egy kis lekvárt ezekre az aranyos kis halacskákra és hamm.
Csak egy nagy, mélyről jövő sóhaj és némi újságrezgés volt a válasz.

Miután sikeresen megreggeliztek („Borzalmas ez a tea!” „Szerintem nagyon finom”), felöltöztek, és nyakukba vették a várost. Mivel a Szajna partján is igen sok látnivaló volt, így Perselus először azt tervezte, hogy a Louvre-t látogatják meg.

Harry nagyon élvezte a sétát és lenyűgözte a múzeum épületegyüttesének látványa. Perselus magyarázott:
– Az épületek 1190-ben épültek, Fülöp Ágost parancsára erődítménynek. A 16. században I. Ferenc reneszánsz stílusú palotává alakította. Amikor a francia királyok a versailles-i kastélyba költöztek, a Louvre-ban a király hivatalnokai, majd tudósok és művészek laktak. Napóleon 1805-ben felújíttatta, és múzeumot rendezett be benne. Több mint 350 ezer műtárgyat tartalmaz a gyűjtemény, már csak ebből is sejtheted, hogy a Louvre nagyon nagy, így aztán úgy gondoltam, több nap alatt fogjuk bejárni.

Harry hagyta magát keresztülhúzni a tömegen. Perselus magabiztosan vezette a fiút, akit elszédített a sok külföldi turista és a látnivalók. Az egész napot a múzeum óriási labirintusában töltötték, Harry egészen lejárta a lábát, de természetesen nagyon élvezte az egészet. Perselus csak magyarázott és magyarázott, néha kegyesen megkérdezte a fiút, hogy tetszik neki ez vagy az. A Mona Lisánál viszont, ahol Harrynek éppenséggel lett volna mondanivalója, nem kérte ki a véleményét.

– Meg sem kérded, hogy tetszik? – kérdezte a fiú egyik szemöldökét felvonva. Perselus ránézett.
– Hogy tetszik?
– Ronda – a férfi csak az égnek emelte a szemét, és már indult is tovább.
Harry sűrű bocsánatkérések közepette átvágott egy sereg japán turistán és beérte Perselust.
– Miért, szerinted nem? Úgy odáig vannak érte, de én szeretem, ha egy képen egy szép nő van, vagy szép táj, vagy ilyesmi.
– Reménytelen vagy – jött a nyers megállapítás. – A Mona Lisában nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem a technika, amivel megfestették, a titkok, amik körüllengik.
– Aha. Akkor is ronda.

Hazafelé Harry belekapaszkodott Perselus karjába.
– Ne csimpaszkodj rám, és ne húzasd magad – sziszegte a férfi, ahogy az alkonyi fényekben sétáltak a Szajna partján.
– Fáj a lábam – nyafogta Harry és alig bírta elrejteni vigyorát. – Egész nap csak mentünk és éhes is vagyok és…
– Hiszen ebédeltünk – nézett a most legalább két fejjel alacsonyabbnak tűnő fiúra Perselus.
– De az régen volt – egyenesedett fel Harry.
– Amint visszaérünk a szállodába, máris rendelhetsz valamit – sóhajtotta a férfi.
– Az jó… és ugye megmasszírozod a lábam?

– Most jó?
– Hmm… csodálatos – lehelte Harry.
– Nem hiszem el, hogy rávettél erre… – morogta Perselus, miközben a fiú lábát nyomkodta. Harry kuncogott.
– Vannak eszközeim, hogy elérjem, amit akarok.
– Az biztos – hagyta rá a férfi, most már ő is mosolyogva.

Abbahagyta a fiú lábának gyógykezelését és felkúszott mellé. Harry végigsimított az arcán és csókot lehelt az ajkaira.
– Mit csinálunk holnap?
– Elmegyünk a Montmartre-ra és hallgatjuk, ahogy a zenészek játszanak. Esetleg veszünk pár képet.
– Az valami művésznegyed? – kérdezte a témában teljesen járatlan Harry.
– Ühüm – bólintott Perselus és kezébe fogta Harry balját.
– Szóval – sóhajtotta Harry, miközben a férfi végigcsókolta az ujjait, aztán áttért a csuklójára – holnap semmi múzeum?
– Ahogy mondod…

Harry ekkor elfordította a fejét és kinézett az ablakon. Megdermedt.
Perselus észrevette, hogy Harry teste megfeszül mellette és ránézett a fiú arcára.
– Mi az? – kérdezte suttogva.

Mikor nem kapott választ, követte a fiú tekintetét és meglátta a teliholdat. Felsóhajtott és felült.
– Harry.
A fiú csak feküdt, mint egy darab fa, szemét az ablakon túli égre függesztve.
– Nem úgy kellett volna… hiszen ő olyan nekem, mintha az apám lenne.

Perselus ijedten fedezte fel, hogy Harry hangja elcsuklik. Már megint olyan kínos helyzetbe került, amikor nem tudta, mit is kellene tennie, és naná, hogy megint a miatt a bolond vérfarkas miatt.
Harry végre ránézett, a szemében tömény kétségbeesés ült.

– Nem hiszem, hogy ő is olyan nagy ügyet csinált volna ebből, mint te…
– Szóval én nagy ügyet csinálok belőle? – Harry úgy ült fel, mintha valaki megszúrta volna, és a hangja sem volt már halk és szomorú. – Úristen, Perselus, hogy tudsz ilyen… ilyen lenni?
– Nem úgy értettem – mentegetőzött a férfi, miközben százszor is elátkozta magát, amiért ezt teszi… ez annyira nem illik hozzá. De hiába, azt mondják a szerelem butít. Hah!

– Ó, dehogyisnem! – kiáltotta Harry és felpattant az ágyról. – Te mindig mindent pontosan úgy értesz!
– Ez nem igaz! Vagyis igaz, de most nem…
– Sajnálom, hogy zavartalak a piti kis problémáimmal! – sziszegte Harry és elvágtatott a másik szobába nyíló ajtó felé. – Jó éjt!

Perselus kicsit megrándult a kétszárnyú ajtó csapódására. Ezt nagyon nem akarta. Miért is kellett azt mondania? És Harry miért ilyen érzékeny? Argh. Nem baj, majd reggelre lenyugszik. Vagy nem. Mi lesz, ha nem? Eldőlt az ágyon és a plafont kezdte bámulni. Mit kell ilyenkor csinálni? Utánarohanni, mint azokban az ostoba regényekben teszik a hősök a megsértett szerelmesükkel? Na jó. Feltápászkodott és fogát csikorgatva odasétált a szobákat elválasztó ajtóhoz. Kopogott. Nem jött válasz, erre óvatosan benyitott.

Sötét volt, a függönyök behúzva.
– Harry?
– Hagyj békén! – mintha egy halom párna alól jött volna a hangja. Valószínűleg így is volt.

Nyitva hagyta az ajtót, hogy a beszűrődő fényben lásson is valamit. Odaóvakodott az ágyhoz és letérdelt ahhoz a széléhez, ahol a takaró dudoraiból ítélve Harry feküdt.
– Én… – gyűlölte, ha mentegetőznie kellett. – Sajnálom. Érdekel, hogy mi van veled és nem reagáltad túl azt a dolgot Lupinnal.
Csend.
– Talán írhatnál neki egy levelet, amiben elmagyarázod, hogy…
Egy horkantás volt a válasz.

Perselusnak hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne rángassa le a fiúról a takarót, és ne képelje fel. Persze az minden bizonnyal kettejük kapcsolatán nem javított volna, de neki jólesett volna.
– Ezt nem lehet levélben megbeszélni – morogta elő a takarók alól Harry.

– Akkor – nagy levegőt vett – hazamenjünk?
Harry feje előbukkant a paplan alól. Perselus nem mert volna megesküdni rá, de a gyér fényben egészen úgy tűnt, mintha könnyek csillantak volna meg az arcán.
– Komolyan mondod? – kérdezte a fiú tompán és smaragdzöld tekintetét belefúrta a másikéba.
– Természetesen.
– Tényleg – nyelt egyet – tényleg megtennéd értem? Hazamehetnénk, csak hogy beszéljek Remusszal?

Perselus bólintott. Au revoir, Paris…

– Holnap reggel kijelentkezünk – felállt a földről és már indult volna saját szobájába, mikor egy halk hang megállította:
– Ne… várj!
Visszafordult. Harry felült az ágyban és halványan mosolygott.
– Remus várhat. És én is. Nem akarok még hazamenni.
– Biztos? – kérdezte tétován Perselus.
Harry határozottan bólintott és felhajtotta maga mellett a takarót.
– Ugye nem akarsz odaát aludni? Egyedül?
Perselus akarata megingott…
– Még meg sem köszöntem a masszázst.
…és ledőlt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.