Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. Fejezet

2008.02.27

Perselus gratulált magának, amiért másnapra a Montmartre-ot szervezte be programnak. Harrynek kikapcsolódás kellett, vidámság, zene, Párizs. Nem múzeumok, és hosszas magyarázatok az épületek építéséről, a tárgyak, festmények keletkezési körülményeiről. Bár a férfi szívesen bolyongott volna a műtárgyak között, tudta, hogy a fiúnak jót fog tenni egy kis mulatság. Ő meg majd összeszorított foggal tűr.

Egész napjukat a művésznegyedben töltötték, vásárolgattak, hallgatták az utcai zenészeket.
– Ez bóvli, Harry – mondta Perselus, amikor a fiú lelkesen az arca elé tolta a Mona Lisa másolatát.
– Az is bóvli, ami a Louvre-ban van – vágott vissza Harry és már vette is elő a tárcáját.
– Hiszen azt mondtad, nem is tetszik – értetlenkedett Perselus, és mogorva pillantást vetett a vigyorgó árusra, aki éppen a visszajárót számolta le Harry kezeibe.
– Merci – mondta Harry, aztán a papírtasakban rejlő képet a férfi kezébe nyomta. – Nem is tetszik. De neked igen. Tessék, a tiéd. Ajándék.
Perselus elkínzottan mosolygott.
– Ez igazán… kedves tőled.

Harry nevetett és belékarolt.
– És most leülünk arra a padra, és hallgatjuk ezt a csodálatos harmonikást, rendben? Imádom Párizst.

Este beugrottak a szállodába és lepakolták a holmikat, amiket a nap folyamán összevásároltak. Harry vett egy olajfestményt, ami a Szajnát ábrázolta, a város éjszakai fényeiben. Ez a kép még Perselus elismerését is kivívta, valószínűleg ebben a horribilis összeg is közrejátszott, amit Harry kifizetett érte.

– Rémes, hogy milyen sznob vagy – jegyezte meg Harry. – Úgy véled, hogy csak az az értékes, ami drága?
Perselus persze válaszra sem méltatta. Harry a képet Remusnak és Tonksnak szánta.

Hermione és Ron számára ugyancsak képet vett, ezen azonban egy napsütötte normandiai táj látszott, vidám, napsugaras színekkel. Két barátja nyárra tűzte ki az esküvőt, így Harry ezt nászajándékul vásárolta nekik. Úgy döntött, hogy Mrs. Weasleynek majd a varázsló negyedben szerez be ajándékot, talán egy nagy gombolyag varázsfonalat, amilyet az egyik kirakatban is látott.

Perselus egy miniatúrát vásárolt, amin egy szakadt ruhákba öltözött fiatal fiú állt hegedűvel a kezében. A stand, ahol ezt vette a negyed egyik legértékesebb és legszebb gyűjteményével rendelkezett. A miniatúra a XVIII. században készült és igazán szép volt.
– Nem zavar, hogy nem mozog? – kérdezte Harry, csak hogy cukkolja a férfit.
– Ha zavart volna, nem veszem meg.

Miután gyorsan lezuhanyoztak és átöltöztek, elmentek vacsorázni egy kellemes kis étterembe a Szajna partján. Harry nem tudott kiigazodni a francia nyelvű étlapon, így hagyta, hogy Perselus rendeljen neki is. A pincér figyelmesen hallgatta a férfi magyarázatát és rávigyorgott Harryre. Bólogatott, aztán elsietett.

Harry gyanakodva húzta össze a szemét.
– Mit mondtál neki?
– Semmit – Perselus az ölébe terítette a szalvétáját, aztán hátradőlt a székén és ujjaival az asztal lapján kezdett dobolni.
– De igen, valamit magyaráztál neki, erre ő nagyon vidám lett. Mi a csudát akarsz velem megetetni?
– Csak egy kis különleges meglepetés – jött a válasz, de Harry igen gyanúsnak találta, hogy a férfi szája felfelé görbül, és még mindig nem néz a szemébe.

A pincér egy nagy tányérnyi salátával, és furcsa, fekete gömböcskékkel tért vissza. Egy kisebb tálkában valamilyen mártást is hozott, Perselus magyarázata szerint ebbe kell belemártogatni a kis fekete izéket. Harry nem volt hajlandó megkóstolni az ételt, amíg Perselus előbb nem eszik meg legalább egyet a fura fogásból. A férfi gondolkodás nélkül villájára szúrt egy szemet, beleforgatta a mártásba, aztán bekapta.
– Egész jó – és ivott egy korty bort.

Harry sóhajtva vette kezébe a villáját. Kissé rágósnak és különösnek találta az ételt, de a mártás különlegesen finom volt és a salátát is ízletesnek találta. Így aztán hamar megnyugodott és az este kellemesen telt. Perselus meglepően vidám volt, jót beszélgettek a vacsora fölött. Az étterem előtt az utcán egy kis zenekar játszott sanzonokat, és a zene lágyan beszűrődött a zárt ablakokon keresztül. Mire végeztek, Harry az elfogyasztott bor és a laktató vacsora hatására kellemesen elbódult, és sürgetni kezdte a sajttálról falatozó Perselust, hogy menjenek végre vissza a hotelbe.

– Hová sietsz? – kérdezte a férfi és kiválasztott egy zöldes árnyalatú sajtot, amihez Harry még hozzányúlni sem volt hajlandó.
– Mozgalmas volt a nap – ásított Harry, aztán pajkosan elvigyorodott. – De azt hiszem, még mielőtt végleg kidőlnék, nem lenne ellenemre egy kis… szórakozás.

Perselus felvonta a szemöldökét és még mindig nem mutatott semmi hajlandóságot az indulásra. Harry az asztal alatt megbökte a lábával a férfi térdét.
– Viselkedj, Harry – rótta meg Perselus, de magában nagyszerűen mulatott.
– Menjünk!
– Ízlett a vacsora?
– Igen, nagyon finom volt. Mehetünk? Befejezted az undorító sajtok kóstolgatását?
– Reménytelen vagy. Pont ezért nem mondtam meg az elején, hogy mit rendeltem neked.

Harry kihúzta magát a széken és elkerekedett szemekkel meredt a szemben ülőre.
– Mi volt az?
– Francia specialitás – somolygott Perselus és már előre élvezte, hogy a fiú alaposan felhúzza majd magát. Sebaj, voltak ötletei, hogy engesztelje ki.

Harry közben lázasan kutatott agyában, hogy rájöjjön, mit is etetett meg vele Perselus. Francia specialitás. Hermione járt már Franciaországban, biztosan mesélt neki ételkülönlegességekről is… a tenger gyümölcsei biztosan finomak, Harry is szívesen evett volna rákot, kagylót. Akkor mi lehet? Úgy emlékezett, Hermione egyetlen dolgot nem volt hajlandó megenni… Ó, Merlin magasságos kisujjára!

– Csiga?! – Harry már látta, hogy talált, mert Perselus gonoszul elmosolyodott. – Te csigát etettél velem?!
– Csendesebben, a végén kidobnak minket…
– Szóval ezt tárgyaltad olyan sokáig a pincérrel! Csiga! Magadnál vagy? – Harry látványosan kezdett elzöldülni.
– Megkértem a pincért, hogy a házuk nélkül szolgálja fel neked a csigákat… – bólintott a férfi még mindig vigyorogva. – Harry! Hová…? Várj már!

Perselus intett a főúrnak a számláért, gyorsan fizetett és Harry után sietett. A fiú a part korlátjának támaszkodott és Perselus jól látta, hogy nagy levegőket vesz.
– Jól vagy?
– Szemét.
– Ugyan már.
– Ezek után ne is várd, hogy bármit is megeszek, vagy megiszok, amit te adsz nekem! – suttogta Harry, és mereven maga elé szegezte a pillantását. Néha megborzongott.
– Menjünk vissza a szállodába, rendben? Ígérem, soha többé nem kínállak csigával…
– Teee! – Harry nekiesett Perselusnak, aki könnyedén lefogta a kezeit, és a mellkasához szorította.

Harry ellenállása lassan megszűnt és hagyta, hogy a férfi szorosan magához vonja és megcsókolja. Percekig álltak szorosan egymás karjába fonódva, hátuk mögött a kis zenekar zenélt. Perselus, ha nem lett volna a jelenet résztvevője, minden bizonnyal rémesen nyálasnak és gyomorforgatóan romantikusnak találta volna az egészet. Így azonban meglehetősen élvezte a dolgot.
– Ezt még visszakapod – suttogta Harry a férfi vállának, és még jobban belebújt az ölelésbe.
– Úgy véled tudsz hasonló meglepetést szerezni nekem?
– Nos… talán nem lesz ilyen kellemetlen, de mindenképpen meglepetés lesz, igen – felelte a fiú és belenézett a fekete szemekbe.
– Tudtad, hogy a csiga is afrodiziákumnak számít?
– Rendeltél volna inkább egy szelet csokitortát, pezsgőt és epret. És különben sem kell undorító trükkökhöz folyamodnod…
– Így sokkal izgalmasabb – hallgattatta el a háborgó fiút Perselus egy csókkal.

Következő nap ismét a Louvre volt a terítéken, Harry újra lejárta a lábát és hallgatta Perselus véget nem érő idegenvezetését. Másnapra megígértette a férfival, hogy végre elmennek az Eiffel toronyhoz is. Perselus beleegyezett.

A fiú lenyűgözve bámulta a tornyot az előtte elterülő füves térről.
– Felmegyünk a tetejére? – kérdezte lelkesen.
Hamarosan már a legfelső szint korlátjánál álltak, és kiderült, hogy Harry mégsem annyira boldog ettől.
– Mi bajod? – szisszent fel Perselus, amikor a fiú szorítása a karján fájdalmas markolászásba ment át.
Harry lehunyta a szemét és csak a fejét rázta.
– Tériszonyod van? – világosodott meg Perselus és Harrynek nem kerülte el a figyelmét a kaján mellékzönge.
– De hát az ég szerelmére, kviddicsjátékos vagy! Folyton a magasban röpködsz! – hitetlenkedve nézett a fiúra, aki most kinyitotta a szemét és felháborodva meredt rá.
– Ez nem ugyanaz – morogta. – Ez mozog!
– Igen, valóban – bólintott Perselus, mert a torony valóban enyhén mozgott a szélben. – De a seprű azért ennél valamivel jobban kileng, nem gondolod?
– De azt én irányítom – pislogott Harry a korláton túli messzeségbe. – Ezt nem. Ha eldőlne…
– Dehogyis dől el, ne légy nevetséges!
Harry gyilkos tekintetet vetett Perselusra, aztán még egyszer átnézett a korláton és már rángatta is a férfit a lépcsők felé.

A nap további részét a belváros felfedezésével töltötték, fényképeket is készítettek, mert Perselus magával hozta mágikus fényképezőgépét is. Így aztán Harry meg lett örökítve a Tuileires-ák kertjében, az Eiffel torony, az egyiptomi Obeliszk és a Notre Dame előtt és még pár helyen. Perselus nem engedte, hogy a fiú róla is képet készítsen, de azt igen, hogy egy-kétszer ő kattintson a masinával.

Egész héten folytatódott a múzeumlátogatás és városnézés, és Harry rettentően boldog volt. És bár Perselus nem mondta, a fiú biztosra vette, hogy hasonlóképpen érez ő is. Harrynek csak egy dolog nyomta rá bélyegét a hangulatára, ilyenkor azonban Perselus, amint észrevette a fiú elkomoruló arcát, magához húzta és addig csókolta, amíg Harry újra nem nevetett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.