Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Fejezet

2008.02.27

Reggel elgyötörten és az egész világra mérgesen ébredt. Először megpróbálta kiegyenesíteni elgémberedett hátát, aztán, mikor ez nem igazán sikerült, kinyitotta a szemét. Az első pillanatban nem is értette, mit keres a fotelben, hogy kerül elé egy ágy, és benne miért fekszik…

– Potter – az álomtól még kásás volt a hangja. A zöld szemek felé fordultak.
– Jó reggelt – köszönt a fiú és halványan elmosolyodott.

Ugyan, Potter, ne strapáld magad.

– Mióta vagy ébren?
– Egy ideje.

Piton morogva feltápászkodott a mély fotelből és bebotorkált a fürdőszobába. Mikor előjött, már határozottan hasonlított önmagára. Felöltötte kizárólag Potter számára fenntartott gúnyos ábrázatát, a mozgása visszaváltozott a szokott Piton-szerű higanyos, gyors állapotba.

– Éhes vagy? – mikor az ágyban fekvő csak bólintott, elindult, hogy a kicsinyke kamrából szerezzen némi pirítósnak valót és menetközben teát is feltett.
– Uram – hallotta egyszercsak a fiú halk hangját.
– Mi az?
– Én csak… khm… használhatnám a fürdőszobát?

Te jó Merlin! Szinte megsajnálta Pottert, de csak szinte, mert eszébe jutott, hogy ha ennyire… sürgős volt a dolog, akkor igazán felkelthette volna korábban is, ahelyett, hogy csendesen szenvedett a takaró alatt. Ettől a gondolattól pedig dühös lett.

– Persze – mondta végül és odalépett az ágyhoz. – Mit gondolsz, fel tudsz kelni egyedül is?
– Megpróbálom – bólintott a fiú. Óvatosan felkönyökölt, arcán pedig a kellemes meglepetésben részesülők üdvözült kifejezése jelent meg. – Nem fáj… egyáltalán nem érzek semmit.
– Remek. Azért csak óvatosan – és visszatért a pirítóskészítéshez. A teáskanna fütyülni kezdett, és mire kitöltötte a csészékbe a forró italt, Potter már el is tűnt a fürdőszobában.

Tálcára tett három pirítóst és egy csésze teát, aztán várta, hogy a kölyök visszatérjen. Hamarosan elő is vánszorgott, immár sima arccal: kifelé menet magához vette a pálcáját, amit Piton a fürdő ajtaja melletti kis asztalra rakott és egy gyors bűbájjal megszabadult a többnapos borostától. Visszatelepedett az ágyba.

– Azért valami még biztos nincs rendben odabent – jegyezte meg, ahogy átvette a tálcát, majd mohón rávetette magát a pirítósokra.
– Persze, hogy nincs. Pihenned kell és adok mindjárt egy főzetet is.

Miközben azt várta, hogy Potter befejezze a reggelijét, azon tűnődött, mikor kerül a fiú olyan állapotba, hogy nyugodt lelkiismerettel megszabadulhasson tőle. Remélhetőleg egy-két napon belül. Miután megitatta vele a főzetet és ellenőrizte a bordáit, amik persze szépen begyógyultak az éjszaka a forrasztó-bájital hatására, hozzálátott, hogy kissé megváltozott körülményei ellenére nekifogjon munkájának.

Potter csak feküdt csendesen az ágyában és az ablakra függesztette a szemét. Piton hamarosan szinte el is felejtette, hogy ott van, úgy belemerült a hozzávalók aprításába, kimérésébe és adagolásába. Ellenőrizte, mit kell még elkészítenie a rendelési listáról és elégedetten látta, hogy kora délutánra el is készülhet, hogy aztán fellapozzon egy könyvet és… fenébe. Potter. Bosszúsan felnézett a tatuepe méréséből és gyilkos pillantást lövellt a betegre. Az olvasásnak lőttek, ő meg ápolhatja ezt a nagy hőst. Úgy érezte, jól esne kárpótlásul egy kicsit gonoszkodni.

– Ki vert össze, Potter? – kérdezte hát.
A smaragdzöld szempár felé fordult. Potter vállat vont.
– Nem tudom.
Piton felhorkant.
– Miért nem védekeztél? Arra nem gondoltál, hogy… meg is ölhettek volna?
– Nem számít – a fiú arca nem tükrözött mást, csak fásultságot.

Egy percig még farkasszemet néztek, aztán Potter visszafordult az ablakhoz. A férfi egy ideig csak nézte és belül a düh és a szánalom érzései harcoltak egymással. Dühös volt, legszívesebben megrázta volna a kölyköt, másrészt viszont… Hogy mondhatja azt egy 18 éves, egészséges, életerős fiatalember, hogy nem számít. Nem számít, ha agyonverik, megkéselik, eladják a szervkereskedőknek. Eh, mit érdekli őt Potter lelki élete. Fulladjon bele az önsajnálatba.

– És maga? Miért hozott ide?
Most erre mit feleljen? Az átkozott jó szíve súgta neki?
– Untam a nagy szalagcímeket, amik minden egyes Reggeli Prófétán ott voltak. Hová tűnt Harry Potter? Mindenki téged keresett, ugye tudod?
– Sejtettem – jött a keserű válasz. – De mégis maga talált rám…
– Mondd, muszáj beszélgetnünk? – csattant fel Piton. Most mire számít? Hogy megbeszélem vele az elmúlt éveket, hogy kibékülünk, és ezentúl együtt járunk kocsmázni?
– Nem.
– Én is így gondoltam.

Órákig csend volt. Potter néha mocorgott, Piton pedig keverte az üstben rotyogó bájitalt, néha teát vitt a fiúnak és gyógyító cseppeket.

– Uram… – dél körül járt az idő.
– Mit akarsz? – nézett fel sóhajtva a férfi.
– Kaphatnék esetleg… egy újságot, könyvet, vagy valamit?

Piton bólintott. Bármit, csak hallgass el. Egyszerűen összerándult a gyomra, ha csak meghallotta Potter csendes, szomorú hangját. Százszor, ezerszer jobb lett volna, ha dühöng, el akar menni, számon kéri, hogy mégis mi jogon avatkozott be az életébe és mentette meg. Odalépett a könyvespolchoz és keresgélni kezdett. Bájitalok, főzetek… nem, ez Pottert biztosan nem érdekli. Harc az Arctalannal, Sötét Művészet, Ezer Rontás – nem, nem. Nagy Mágusok Élete – mesekönyv, de Potternek jó lesz. Hozzácsapott még egy Reggeli Prófétát és odaadta a fiúnak, aki közben óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát.
– Köszönöm.

Újabb rándulás a gyomrában. Ez az új, szenvedő Kiválasztott, aki belefásult az életbe és még Pitonnal sem képes egészségesen üvöltözni…

Miután az utolsó bájital is elkészült és becsomagolva várt sorsára egy faládikában, Piton kiment egy percre a hátsó kijáraton. Mikor visszatért, egy nagy, szürke bagoly ült a karján. Harry érdeklődve nézte a madarat és azt, ahogy a férfi ügyes mozdulatokkal felerősíti lábára a dobozt. Azt is észrevette, ahogy finoman végigsimít a bagoly hátán, mire az állat jókedvűen huhogva lehunyja a szemét. Ezután Piton kivitte, és útjára bocsátotta a postást.

Most meg mi van? Piton próbált szigorúan és haragosan nézni Potterre, de a fiút úgy tűnt nem érdekli. Látta ám, hogy amikor behozta Damoklészt, a kölyök figyelte minden mozdulatát.

Nekilátott, hogy ebédet készítsen. Egyszer még az ágy felé pillantott, ahogy a lábasban fővő levest kavargatta, de a fiú már nem őt követte tekintetével, hanem az ölében heverő könyv lapjait pásztázta. Mikor elkészült a levessel, egy nagy bögrével odavitt a betegnek belőle, majd ő maga is letelepedett az asztalhoz és enni kezdett.

Délután Harry jó időre álomba merült. Kihasználva az alkalmat, Piton leült a maradék fotelbe egy bögre teával és egy könyvvel, de az olvasásig már nem jutott el. Tűnődve kortyolta a teát és bár egész nap azon volt, hogy ne ezen töprengjen, most mégis újra Potteren és ezen az egész ostoba helyzeten járt az agya. Úgy tűnt, hogy a fiú feladta. Mint aki már nem akar levegőt sem venni, nem érdekli semmi.

Először arra gondolt, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor ellenkeznie kellene az ápolása ellen, de végül arra jutott, hogy Potter azon a szinten volt az érdektelenségben, amikor már tényleg semmi sem számít. Ha most odaállna elé kivont varázspálcával és egy Crucioval jól megkínozná, talán arra sem mondana semmit.

Lepillantott a könyv lapjaira. Elolvasott egy mondatot, majd újra és még egyszer. Egyszerűen nem jutott el a tudatáig a szavak értelme. Kár, pedig ez egy jó könyv. Sóhajtva becsukta a könyvet és csak üldögélt tovább és elmélkedett.

Potter csak késő délután ébredt fel. Akkor kiment a fürdőszobába, majd Piton újra ellenőrizte a belső sérüléseit és megitatott vele egy fiolányit egy zöld bájitalból.

– Holnapra kutya bajod se lesz – mondta, mikor a fiú magára húzta a takarót. Mielőtt elfordult volna, hogy az üres üvegcsét a helyére tegye, tekintete összetalálkozott a smaragdszín szempárral. Jó pár másodperc után eszmélt csak fel és gyorsan hátat fordított Potternek. Miért nézi így? Mint a kivert kiskutya, ha azt reméli, végre valaki befogadja.

– Ez azt jelenti, hogy hazamehetsz – mondta, ahogy a polcnál csörömpölt.
– De én nem… – jött a felháborodott válasz. Mi az, Potter, mégis maradt még benned valami élet?
– Itt nem maradhatsz – fordult a fiú felé. – Mégis mit képzeltél? Mindenki halálra aggódja magát miattad, és ha még sokáig itt bujkálsz, előbb-utóbb rád találnak. És az mit jelent? Na? Azt, hogy az én rejtőzésemnek is vége és kereshetek új helyet az átkozott riporterek elől.

Ez persze nem volt teljesen igaz. A falucska önmagában is elég kietlen helyen állt, és a védő- és riasztóbűbájok tucatjai miatt nem valószínű, hogy a minisztériumi banda rájuk találna.

– Nem akarok a terhére lenni, de kérem, ne adjon fel – mondta Potter ekkor, tökéletes döbbenetet keltve a férfiban.
– Tőlem oda mész, ahová akarsz, de itt nem…
– Megértettem – bólintott a fiú és mintha halvány szomorúság csendült volna a hangjában. – Csak… már hónapok óta nem voltam ilyen békés helyen, mint itt, magánál.

Magasságos Merlin!
– Lázas vagy? – kérdezte Piton megfeledkezve minden gúnyról, ellenszenvről és a Potter számára fenntartott maszkjáról. Tökéletesen értetlenül állt a kijelentés előtt. Pedig, valljuk be, Perselus Pitont nem sok minden volt képes eddigi élete során kizökkentenie szerepéből.

Potter halványan elmosolyodott volt tanára elképedt arcát látva.
– Komolyan beszéltem – bólintott. – Gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, hogy mindketten hasonló okokból hagytunk magunk mögött mindent. És épp ezért a hely, ahol nyugodtan élhet, nagyon közel áll ahhoz, amit én is elképzeltem magamnak.
– Nem gondolkoztam még el az őrült vakvilágba futásod okairól, Potter – talált végre újra önmagára a férfi és felkapta a fotelben heverő könyvet, hogy a helyére tegye. Pótcselekvés. – De nem hinném, hogy bármiben is hasonlítana a két dolog egymásra.
– Szóval azt mondja, nincs bennünk semmi közös? – a kis mosoly még mindig ott volt.
– Pontosan – legszívesebben jól felpofozta volna a kölyköt.
– Én másképp látom – vont vállat a fiú.

Piton most már végkép elvesztette a fonalat. Dühösen lecsapta a kezében tartott könyvet az asztalra és bemasírozott a szobájába. Becsukta az ajtót és a haragtól remegve roskadt le az ágyára. Semmi másra nem vágyott, csak hogy Potter eltűnjön, bánta is ő, hová, tőle mehet vissza a sikátorba is. Mi ez a hasonlítunk egymásra, uram és milyen békés itt magánál?! Hátradőlt az ágyon és szorosan lehunyta a szemét. Minden tönkrement. A békés magányban töltött hónapok, a csend, az ostoba keresztkérdésektől mentes mindennapok… És mindez miért? Mert volt olyan idióta, hogy idecipelje ezt az életunt, de azért még mindig nagyon is szemtelen tacskót.

Felkúszott az ágy végébe, elnyújtózott, de sokáig nem jött álom a szemére. Aztán, mikor végül mégis sikerült elaludnia, különös álmok látogatták meg. Egy volt bennük a közös: Potter azokkal a természetellenesen csillogó zöld szemeivel és a mindentudó kis mosollyal az ajkán.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.